Miért ez a beszámoló címe? Nem, nem kezdett el a MagyarJazz apokrif iratok közlésével is foglalkozni. A cím jelképes. Marcus Millert, aki a Bartók koncertteremben lépett fel, tekinthetjük a Miles Davis nyomdokain haladó modern jazz apostolának, aki továbbviszi az örökséget, hogy a jazz különlegessége pont az, hogy bátran nyúlhat új hatáselemekhez, aki tehetséges. A szám pedig a koncert napját jelöli. Hiszen az örömhírt, amit a címbe emelt szó jelent, a jazz dallamokkal, kompozíciókkal mondja el régi bakelit lemezeken, melyekért gyűjtők egy vagyont fizetnek, feledhetetlen és az oral history megőrizte koncerteken, melyek generációról generációra öröklődnek. Mondjak példát? Ki ne hallott volna Keith Jarrett kölni koncertjéről (amit szerencsére rögzítettek is) vagy Louis Armstrong fellépéséről a Népstadionban (amit nem).

Ez a groove nem az a groove

De ha az evangélista párhuzamot túlzónak tartaná valaki, a multiinstrumentalistát nyugodtan elfogadhatja, hiszen Miller a basszusgitár mellett játszik még klarinéton, zongorán, szaxofonon és gitáron is. A másik sokat sejtető megközelítés, hogy a pályafutásában megkülönböztetnek Miles Davis és David Sanborn korszakot. Nem vagyok híve annak, hogy a net iszapjából újabb és újabb várakat építsünk, ezért csak néhány név, akikkel dolgozott, ami jól jelzi a zenei világok változatosságát: Al Jarreau, Chaka Khan, Eric Clapton, George Benson, Herbie Hancock és Wayne Shorter.

Ha az előző album, az Afrodeezia egy múltban tett izgalmas utazás nyugat-afrikai, karibi, dél-amerikai forrásvidékeken (Carlos Santana is pont ezt teszi az Africa Speaks című vadonatfriss korongon), akkor a Blue Note-nál 2018-ban megjelent Laid Black a 21. századi városi népzene formáiból válogat. (Bostonban a kikötőnél naponta rögtönzött ilyen stílusú alkalmi koncerteknek stabil közönsége van.) Ki sem kell találnunk, mert egy interjúban Miller maga sorolja fel, miből építkezik: „a hip-hop, a trap, a soul, a funk, a rythm and blues és a jazz ötvözete”. A szülővárosában, New Yorkban felvett album címéről (válasszuk lazán a „Tegyél a feketére” magyarítást kis krupiés áthallással) kapta a turné is az elnevezését.

Hogy a tehetség mit tud művelni egy egyszerű dallammal is, azt a legismertebb zenemegosztón bárki hallhatja, ha megkeresi a klasszikus "Que Sera Sera" adaptációját (a lemezen ez a 2. track).

Ezt a dalt hajdan magyarul is feldolgozták, egy bánatos valcert csináltak belőle. A belga énekesnővel. Selah Sue-val viszont zseniálisan szól (a korzikai Patrimonio fesztiválján július 21-én fellépnek, ha valaki arra jár :) ) .

4M

Miles Davis jazztörténeti jelentőségű 1986-ban Los Angelesben, a Columbia stúdiójában készült albuma, a Tutu jutott az eszembe az első pillanattól, ahogy hallgattam a koncertet. Ennek az albumnak Miller volt a producere, a hangszerelője, és öt dalt ő is komponált rá (Egy hatodikat Miles-szal közösen). Itt találta meg Marcus az igazi soundját.

Két tényező is világosan érzékelhető, ami miatt olyan összhang alakult ki kettőjük között. Az egyik a Black Power, ami a kisebbrendűségi érzésnek, pesszimizmusnak végleg véget vetett. James Brown nevezetes kijelentése „Say it loud I'm black and I'm proud". Fordítsuk szabadon: „Légy büszke arra, hogy fekete vagy”. Miller egy interjúban felvázolja az akkori alternatívákat is: Malcolm X, aki azt hirdette, csapjunk oda, Martin (Luther King), aki a békés utat képviselte (és egy golyó végzett vele). A harmadik „M” (Thurgood) Marshall, aki az első színes bőrű tagja lett a legfelsőbb bíróságnak Amerikában, ő azt mondta, harcoljunk a közösség törvényeivel! (Ugye már kitalálták, ki komponálta a 2017-es Marshall-ról készített film zenéjét?) Miles pedig még evidensebb utat választott: ha tehetségesebb vagy, győzd le őket a sportpályán, játszd le őket a színpadról!

Miles és Marcus másik közös pontja a zenei felfogásuk. A sokak által idegenkedve szemlélt fúziós törekvések. Miles az elektronikus zenével, az új effektekkel kísérletezett. Az utolsó korszakában sok időt töltött Prince-szel, a kompozíciói és az arrange-jai érdekelték. Miller meg bevallottan a funky, a soul, a blues és a jazz alapokra építkezik. Még a technikájára oly jellemző slap is innen jön, a húroknak a hüvelykujjal való megütése, a fogólaphoz csapódást eredményező tépkedés, és a tapping technika, a húrokat a bundoknál a hangszer fogólapjához hozzáütve szólaltatják meg. Egyszerre ritmus- és dallamhangszerként használja a basszust. Hallottam olyan koncertet is, mikor lazán párhuzamosan ugyanazt a szólót eljátszotta, mint Eric Clapton, miközben védjegyévé lett kalapja karimája alól ki-kimosolygott a közönségre. (Tudja valaki, mi ennek a kalapnak a neve? - Puskás Zoltán megválaszolta: Pork Pie Hatnek hívják) Intenzív ütőhangszer a gitár az ő kezében.  

Spirit of Miles

A koncertet a tűpontos profizmus jellemezte. A színpadkép is ki volt találva: két oldalt a billentyűarzenál egy dobogóval megemelve, középen a dobok és a három basszusgitár, amire szükség volt a hangzások sokféleségéhez, és a két fúvós balra takarásban, akik akkor sétáltak be, ha megszólalt a „kórus”. A két óra alatt egyetlen üresjárat nem volt.

Tanulságos, amit Miller mond a sikerről. A legfontosabb tanácsot Royce "Boz" Scaggs-től (dalszerző, gitáros, nálunk ismeretlen) kapta: a tónus, a stílus, a technika fontos, de „az emberek nem a technikáért fizetnek, hanem a stílusért. A művész érdekli őket, fontosabb, hogy hogy hogyan látod a dolgokat. Nem minden nagy muzsikus művész.” A koncerten eljátszott három Miles Davis kompozíció a válasz arra, ki is az etalon a számára, akitől ezt megtanulta. Az Amandla, a Catèmbe, és elsőként a Bitches Brew, amit úgy konferált fel, hogy ez az album teremtette meg a már említett fúziós irányt, legalizálva az elektronikus hangszereket a jazzben.

A menü úgy lett összerakva, hogy a hangulati és dinamikai váltások egy pillanatra sem engedték lanyhulni a figyelmet: a turné nevét adó Laid Black-ről elhangzott a „7-T’s”, (megnehezítve azzal a nem várt bakival, hogy a trombitás hangosítása nem működött, és a szaxofonra erősített mikrofonba játszotta bele a szólamot. Még a szám alatt a technikus bejött és életre keltette.) Az Afrodeeziáról szólt a „B's River”, aztán az új lemezről „Untamed” és fergeteges karneváli hangulatú „Trip Trap”. A „beboptól a hip-hopig mindent tudnak”, dicsérte fiatal muzsikustársait Miller. Alex Han (szaxofon), Russell Gunn (trombita) mellett Julian Pollack és James Francies (billentyűs) és Alex Bailey (dobok) lépett fel. Érdekes szerepcsere zajlott le. A billentyűsök hozták a groove elektromos motívumait, a basszus és a fúvósok játszották rá a dallamot, nem a szokásos téma, variánsok, szólók sorát hallottuk.

 A közönségnek is rendhagyó szerepe volt. Az afrikai dal alapját tanította meg a nézőknek, néha a fúvósok rásegítettek, és a teltházas kórusra játszották el a szólókat. Nem elégedett meg a szokásos „tapsoltatással” sem, egy szokatlan tagolt ritmusalapra volt szüksége, ami beépült az élő zenébe. Tele volt ötletekkel. Még a szombati Take 6 koncertet is felvezette azzal, hogy eljátszotta a felkonferálás szerint az apjától vasárnaponta a templomi orgonán hallott dalt basszus klarinéton. A kórus egyébként közreműködik az új lemez „Preacher’s Kid” című dalában is. A végére odatették a Lennon-McCartney klasszikus, a „Come together” remekül jazzre adaptált változatát. Mestermunka.

Azért elárulom, mi olvasható a Marcus evangéliuma 7.3-nál: „Az örömödet, hogy tehetséget kaptál, oszd meg másokkal.” Ezt tette Miller szerda este. Jó volt hallani.

Fotó: Posztós János, Müpa