Régóta kísérem figyelemmel Csapó Krisztián szólóprojektjét. Rendkívül izgalmas, ahogy pozanosként vezeti a zenekart, de ezen a koncerten talán ez volt a legkevesebb, hiszen egymás után következtek a váratlan meglepetések.

A KRIZ jazz-funk stílusának lehengerlő ereje eddig sem volt kérdés, egyből a kezdő számban – sőt, talán inkább intronak nevezném –, ahogy a groove elindult, már nehezen tudtak az ember lábai nyugton maradni a sorok között. Az első mosolyt Krisztián megjelenése csalta az arcomra, flegma eleganciával sétált be szólózás közben, mint aki a körúton is így bandukol.

A koncertkezdő szám után bemutatásra került az est sztárvendége, Jesus Molina, kolumbiai zongorista virtuóz, aki magasan tartotta a rekordot ezen a koncerten is az „egy főre jutó hangok száma” versenyben. A második összeállítás Molina szerzeménye volt, az „Omnipotent” címet viseli. A fiatal zongorista szűnni nem akaró mosolya mellett gurította ki a szólókat, eközben a zenekar többi tagja rendületlen szilárdsággal hozták a páratlan alapot (megjegyzem, a legtöbben fejből játszva). Először Soso Lakatos Sándor vette fel a versenyt Jesussal, természetesen óriási sikerrel, a közönség nagy örömére.

A következőkben egy erős hazai sor vette kezdetét, ugyanis Tálas, Csapó és Soso Lakatos szerzemények hangzottak el. Krisztián konferálása is megér egy pár gondolatot, ugyanis olyan közvetlen, jó hangulatot teremtett a számok között, hogy a nézők nem csak külső szemlélőként, inkább egy csapat zseniális muzsikus „nappali-session”-jébe csöppenve érezhették magukat.

A koncert második harmadában Jesus játszott egy fergeteges, humorral jócskán megfűszerezett szólót.

Az igazi ínyencségek viszont csak most kezdődtek, ugyanis váratlanul színpadra lépett Jesus meglepetésvendége, José Irarragorri, kubai gitárművész. Játszottak egy gyönyörű duó darabot, melyben Jesus az ének- és szaxofontudását is megcsillogtatta. Mint korábban megtudtam róla, ő eredetileg szaxonosként muzsikált gyermekkorában, de aztán a zongora lett a főhangszere (bár ilyen tehetség mellett nehéz megítélni, melyik a „fő”), hiszen elmondása szerint azon jobban ki tudta magát fejezni – efelől semmi kétségünk nem maradt. Én ezután a szám után dőltem hátra, gondolva, hogy most már mindent láttunk, átadtam magam a muzsika puszta örömének.

Az eddigiekből még alig feleszmélve, a közönség egy jól előkészített fricskában találta magát. Jesus nyakába került egy basszusgitár, Krisztián ült a zongorához, és Áron érkezett meg a dobok mögé. Óriási muzsika vette kezdetét, volt benne basszusgitárral párhuzamos ének szóló, billentyűn pozanozás (zseniálisnak tartottam Krisztián szólójának a tagadhatatlanul harsonás motívumait), végül Áron zárta le a mókát egy fergeteges dobszólóval.

Innentől fogva tényleg határtalan örömzene vette kezdetét a fináléban. A teljes mértékben magával ragadó latin számok között olyan szerzemények is akadtak, mint Tálas Áron Roy Hargrove-ról megemlékező kompozíciója, amiben Pecze Balázs fújt hatalmas szólóköröket, vagy a klasszikus Chick Corea: „Spain”, melynek a hangszerelése nekem talán az egyik személyes kedvencem volt a koncerten. A számok rendkívüli sokszínűsége egyáltalán nem volt zavaró, sőt, igazán ötletesen és dinamikusan lett összeállítva. Jobbnál jobb hangszerelések követték egymást, és a szólók beosztása is teljesen egyenrangúvá tette a résztvevő zenészeket, mondhatni mindenki „szólista” volt, mindenki a maga stílusának megfelelő feladatot kapott.

A programot Borlai Gergő – aki ezen a koncerten „csak” szerzőként jelent meg, de korábban többször láthattuk már a KRIZ társaságában – virtuóz szerzeménye (Krizzly) zárta, egy szokásos „Gergős” gyors, hangos, pörgős számként (ennél jobb társaságot keresve sem találni rá) pontot téve az eddigiekre.

Az eleinte ijesztően hangzó szünet nélküli, kétórás koncert úgy repült el, hogy az ember csak kapkodta a fejét, nem győzte megtapsolni a fergeteges szólókat. A latin számoknál legszívesebben felpattantam volna én is táncolni (bár így utólag elárulta Krisztián, hogy megszenvedett a társaság a brazil ritmusokkal, frazírokkal a próbák során, mindenesetre a koncerten ebből már csak a sztori maradt meg).

Így összefoglalva merem állítani, hogy ez az este az elmúlt évem egyik legjobban várt, és egyben legszórakoztatóbb, legmagasabb színvonalú előadása volt. Többen kérdezték kollegák, hogy fogok-e negatív kritikát is írni róla. Én megpróbáltam, de ez nem az a koncert volt. Reméljük lesz még folytatás!

Müpa, 2023. január 28.
Fotó: Sztraka Ferenc

Néhány kép a próbáról Sztraka Ferenc jóvoltából: