A műfaj lemeztermése óriási, van tehát miből választani. A jazz leginkább ikonikus figurái persze többször is feltűnnek, így Davis- vagy Coltrane-lemez kétszer-háromszor is szerepelt már, ezúttal Art Blakey Jazz Messengers együttesének hatalmas hangzó örökségéből az Ugetsu című 1963-ban rögzített és kiadott albuma került sorra. Érdekes, hogy Blakey az 50-es évek második felében a Blue Note márkán alapozta meg világhírét, de a 60-as évek elején „átigazolt” a Riverside-hoz, így ez az album és a MAO által korábban bemutatott Caravan is ezen a márkán jelent meg. Ekkoriban még a korábbiakhoz képest is korszerűbb hangnemet hoztak, Lee Morgan (trombita) és Benny Golson (tenorszaxofon) helyére két – a későbbiekben világhírű vált – igazi jazzikon került: Freddie Hubbard és Wayne Shorter! A harmadik fúvós Curtis Fuller harsonás volt, a zongoránál Cedar Walton ült és Reggie Workman bőgőzőtt. Blakey együttese egyébként is a „jazzinkubátor” vagy „jazzakadémia” szerepét töltötte be évtizedeken keresztül, mert a nála játszó zenészek szinte kivétel nélkül a műfaj élvonalában folytatták pályájukat. Meglepő, de nála játszott pl. a fiatal Wynton Marsalis is!

Az albumot 1963 nyarán az akkoriban talán a világ legnevesebb jazzklubjának számító New York-i Birdlandben „élőben” rögzítették, majd rekord gyorsasággal októberben meg is jelentették. A „record review” a legtekintélyesebb jazzszakíró, Leonard Feather tollából jelent meg a Down Beat 1963. nov. 21-ei számában – és 4 és fél csillagot kapott. (Ehhez tudni kell, hogy a korabeli Down Beat kritikusai bizony meglehetősen ritkán osztogattak 5 csillagot, de négyet vagy négy és felet sem sűrűn. Ebben a számban pl. Paul Desmond Take Ten-jét Jim Hall-lal négy, Joe Henderson Page One c. albumát Kenny Dorhammel és McCoy Tynerrel 3 és fél csillagra értékelték. Csak olyan albumok kaptak ötöst, mint pl. Miles Davis Seven Steps to Heaven-je!)

Feather is azzal kezdi írását, hogy az Ugetsu nem egy afrikai szó. Abban az időben a polgárjogi mozgalmak sűrűjében a vezető fekete jazz muzsikusoknak az afrikai őshaza iránti nosztalgiája (pl. Coltrane: Afro Blue) sok rejtélyes címhez, utaláshoz vezetett, többen felvették az iszlámot (pl. maga Blakey is, akinek muszlim neve Abdullah Ibn Buhaina volt, vesd össze Buhaina’s Delight c. lemezével), de érdekes módon egész hosszú pályáján polgári nevén szerepelt, még a Delight-on is, csak a „bennfentesek” értették a címet. Ebben az esetben japán turnéjukon zongoristájuknak, Cedar Waltonnak tetszett meg a misztikus szó, ami Japánban a „fantázia” fogalmát takarja. Egyébként Blakey az első amerikai jazz-zenészek között volt, akik a szigetországba látogattak. Hatvan éve, 1961-ben szerepeltek a még korábbi felállású Messengers-szel Tokióban (Lee Morgan a trombitás, de már Wayne Shorter (!) a tenorral, Bobby Timmons, zongora, Jymie Merritt, bőgő és persze Blakey a dobarzenál mögött. A koncertről a Blue Note két éve adott ki egy két CD-s albumot (írásunkat lásd honlapunk Lemezajánló rovatában 2021. dec. 21.)  

De kik is „személyesítették” meg a Messengers együttest az Opusban?  Fekete Kovács Kornél a bemutatást a dobossal kezdte, azaz Art Blakey szerepét Csízi László „alakította”. Cseke Gábor (Cedar Walton) zongorázott, Barcza-Horváth József (Reginald Workman) bőgőzött, a három fúvós pedig Fekete-Kovács Kornél trombita (Freddie Hubbard), Ávéd János tenorszaxofon (Wayne Shorter) és Korb Attila, harsona (Curtis Fuller) volt. Mint Kornél elmondta, a koncertet a nemrégen elhunyt Wayne Shorter emlékének szentelték.

A sorozat hagyományainak megfelelően nemcsak a combo felállása, de a hangszerelések, sőt még a számok sorrendje is követni szokta az album szerkezetét. Rendszerint a műsoron lévő lemezek az akkori technikai lehetőségek miatt 40-45 percesek voltak, ezek a mai terjedelmesebb szólók okán is csak kb. egy órányi időtartamúak szoktak lenni. Így a második szettben az a gyakorlat, hogy az illető jazz nagyság más lemezeiről egészítik ki a repertoárt. Ez most annyiban alakult másként, hogy a rendkívül színvonalas feldolgozások és a terjedelmes, de annál élvezetesebb szólók miatt az első félidőben csak a lemez négy száma hangzott el: a „One by One” (Wayne Shorter), a címadó „Ugetsu” (Cedar Walton), a „Time Off” (Curtis Fuller) és a „Ping-Pong” (Wayne Shorter).

A második szett pedig úgy indult, hogy elsőként nem is a lemezről játszottak el egy Shorter kompozíciót, hanem a Caravan c. albumról. Ez volt a „This Is for Albert”, amit Shorter a tragikusan elhunyt Albert Ayler tiszteletére írt.  (Más vélemények szerint ez egyszerűen a londoni Royal Albert Hall-ra utalt, ami sok nagyhorderejű jazzkoncert színhelye volt.)

Visszatérve a lemezhez Richard Rodgers csodás balladája következett, az „I Didn’t Know What Time It Was”, majd a tokiói főutca emlékét idéző „On the Ginza” zárta a lemezt és egyben a koncertet is. A vastaps hatására a – joggal elfáradt – muzsikusok még előadták a „kötelező” ráadás-számot, ami persze Freddie Hubbard „Birdlike” c. kompozíciója volt a Ready for Freddie c. Blue Note albumáról (már ezt is bemutatta korábban a MAO kisegyüttese).

Még el kell mondanunk, hogy szokásos közvetlen, könnyed konferálása révén megtudhattuk Kornéltól, hogy a hangszerelések közül kettőt (One by One és Ugetsu) megtalálták az interneten, de voltak olyanok is, amelyet a muzsikus kollégák szorgos „lehallgatások” során tudtak rögzíteni. A Time Off Cseke Gábor, a Ping-Pong Korb Attila, az I Didn’t Know pedig Ávéd János munkáját dicsérte. Ez a ballada – számomra legalább is – az est egyik csúcsa volt Ávéd János tenorszólójával. (Róla el kell mondani, hogy a Coltrane-Shorter iskola eminense.)  Persze Fekete-Kovács Kornél trombita és Korb Attila pozánszólói is lebilincselők voltak, nem is beszélve Cseke Gábor briliáns zongorafutamairól, amelyek még a zenész kollegák elismerő pillantásait is kiváltották. Barcza Horváth Józsi a dinamikus kíséret mellett a Ginzában mutatott be egy szépen felépített bőgőszólót. Csízi Laci – mint mindig – most is a motorja volt a produkciónak, de követte a lemez attitűdjét, amelyen még a Down Beat kritikusának megállapítása szerint is Blakey szokatlanul visszafogott volt, persze csak a szólózás tekintetében.

Végül Kornél még azt az információt is megosztotta velünk, hogy a félév ötödik koncerjére május 9-én kerül sor, amikor is a ventilpozános (valve trombone) Bob Brookmeyer Shadow Box c. albumát rekonstruálják, amelynek másik szólistája Tom Harrell trombitás volt. Harrell 2014-ben a MAO nagyzenekarral lépett fel a BMC színháztermében, hogy hogy nem ott voltam, felejthetetlen élmény volt.  Mint házigazda Kornél nem felejtette el megköszönni Kovács Dániel kifogástalan hangerősítő munkáját sem.   

Opus Jazz Club, 2023. április 11. 
Fotó: Irk Réka