A gazdag programkínálatban mindenki megtalálhatja a kedvére valót, bízva benne, hogy a fesztivál által még többekhez kerül közelebb a fősodrú média által még mindig mostohán kezelt jazz. Végül Budapest főpolgármestere, Karácsony Gergely a jazz egyre nehezebben meghatározható fogalmáról beszélve szellemesen kifejtette annak megfogalmazható lényegét, az improvizáció közben az egymás gondolataira figyelést, az újat létrehozó közös alkotás örömét, a nyitottságot, a befogadás készségét, amely példát adhat a hétköznapi életben is. Mindenkinek jó szórakozást kívánva a protokoll szerint hivatalosan is megnyitotta a fesztivált, átadva a terepet a zenészeknek. Mondandójukat hatalmas taps fogadta.

Lizz Wright királynői színpadra vonulását viszont már hangos ováció kísérte. A közönség jó részének a MoMKultban két csodálatos élményt is adó énekesnő, akit először 2018 tavaszán, majd egy évre rá ősszel visszatérve még a GetCloser Jazzfesztiválokon láthatott, az Eiffelben is hódított. A nyitány fel is erősítette a régi emlékeket, a dal ugyanaz maradt, a koreográfia sem változott, és most is bevált. Adam Levy, ahogy a csaknem négy évvel ezelőtti őszön, Cole Porter 1940-ben írt örökzöldjét kezdte akusztikus gitárján játszani, és pár akkord után Lizz bekapcsolódott a kortárs szcéna egyik csodájának számító, termet betöltő alt hangjával. A duóban előadott „I Concentrate On You” azokból is elementáris erejű reakciót váltott ki, akik most találkoztak először élőben a varázslatos dívával.   

A tapsok közepette kiegészült a zenekar is, az akusztikust elektromos gitárra cserélő Adam Levy mellett régi ismerősként üdvözölhettük a basszusgitáros Ben Zwerint is, a Hammond-orgonán és zongorán játszó Kenny Banks, és a dobos Ivan Edwards viszont nálunk Budapesten új fiúnak számított. Neil Young több generációt szíven ütő country rock balladája, az „Old Man” már teljes felállással hangzott el. Ez a gyönyörű dal először a 2005-ben megjelent „Dreaming Wide Awake” lemezén került Lizz repertoárjába, és azóta is énekli fellépésein, így a legutóbbi, tavaly megjelent „Holding Space - Live In Berlin” című koncertlemezen is hallható.

„Ha azt kérdezed, hogy szeretem-e Aretha Franklin, Diana Ross vagy akár Whitney Houston dalait, akkor az a válaszom, hogy persze. Ugyanúgy, ahogy a rhythm and bluest, a funkyt, a minőségi popzenét is. De az improvizáció meghatározó szerepe miatt én mégiscsak jazzénekesnő vagyok, ha már mindenáron kategóriába kell engem sorolni.” – olvasható Lizz Wright egy korábbi interjújában. Ennek a számomra szimpatikus, látszólag koncepció nélküli, szigorúan jó ízlésre épülő koncepcióra épült következetesen az est hátralévő része is. Lemezeit hallgatva megállapítható, Lizz Wrightnak mindig is kifogástalan ízlése volt, és volt bátorsága olyan, generációk emlékezetében kitörölhetetlenül más előadókhoz kapcsolódó, de minden bizonnyal saját életélményeihez kötődő dalokat válogatni, amelyeket a magáévá tett. Amikor a zeneszerzőként is elismert Wright kiválaszt egy dalt, az a karakterét megtartva sajátjává válik, az eredetiben hallottak óriási távolságai (vagy talán mégsem?) ellenére, legyen az blues, gospel, rock vagy éppen jazz standard.

A folytatásban minderről meggyőződhettünk, az egybe játszott kőkemény blues, a „Sweet Feeling” és a himnikus, mégis ritmusos gospel, a „Walk with Me, Lord” előadása során. A fekete egyházi zenében nélkülözhetetlen kórust ezúttal a Hammond orgonával kísérő Kenny Banks, valamint Adam Levy és Ben Zwerin vokálja idézte fel. A feszes ritmusokat a remekül felépített koncerten lassabbak váltották, a pophoz közelálló „Stop”, és a „Chasing Strange”. A családja emlékének tisztelgő „I Remember, I Believe”, a „Coming Home” alatt elképzelhettük, hogyan szólnának sötét tónusú, gazdag hangjának altrezgései gospel énekléskor egy templomban. A tragikus sorsú brit folk rock énekesnő, Sandy Denny csodaszép „Who Knows Where The Time Goes” című, Nina Simone által is énekelt dala ma is aktuális kérdéseket ébresztett, az első, 2003-ban megjelent debütáló albuma címadója, a „Salt” Newport fesztivál hangulatot hozott. A lebegés után a „Hit The Ground” a földön járva vitt egy jókora sétára Amerika tájain, melyet miután Lizz Wright lesétált a színpadról, a zenekarral fejezhettünk be. 

Búcsúzóul alaposan rátettek egy lapáttal, igazi örömzene közepette mindenki szólózott egy jót, így természetesen jött a ráadás. Az 1937-ben írt „The Nearness Of You” eredetileg filmzenének készült, rengetegen feldolgozták és énekelték, többek között Norah Jones is, akinek hangtónusához sok kritikus szerint Lizzé is hasonlít. Ő mindenesetre, ahogy eddigi koncertjein, Ella Fitzgerald emlékére ajánlotta, megemlítve a dal Ella Louis Armstrong kíséretével énekelt emlékezetes változatát. A végén tomboló siker, szűnni nem akaró vastaps, standing ovation, boldog meghajlások, integetések, de bele kellett törődnünk, vége a mintegy másfélórás bűvöletnek, nincs még egy ráadás. Az 1980-ban a georgiai Hahira kisvárosban egy lelkész lányaként született, így természetesen már kora gyerekkorától a templom gospel kórusában éneklő, mára generációjának egyik legelismertebb jazz énekesnőjévé vált Lizz Wright ismét meghódította a közönséget. Valóban kevés olyan előadó van jelenleg a világon, aki saját egyéniségét megőrizve úgy képes szintetizálni, és letisztult, személyes előadásában megszólaltatni különböző stílusokat, mint ő. Társai, Kenny Banks, Adam Levy, Ben Zwerin, Ivan Edwards nagyszerű muzsikusok, akik a megfelelő pillanatokban léptek ki a kísérő szerepből. Csodálatos koncert volt, és Kleb Attilával egyetértve én is úgy vélem, ennél csodálatosabb fesztivál nyitányt álmodni sem lehetne. Köszönjük a varázslatot a zenészeknek, a fantasztikus hangulatot pedig a közönségnek!

Április 30-án, a jazz világnapján a Madách téren már 13 órától kezdődnek az ingyenes koncertek, a napot pedig egy különleges gálaműsor zárja Lukács Miklós, Borbély Mihály, Dresch Mihály, Lakatos Mónika, Oláh Krisztián, Mogyoró Kornél, Orbán György és Csízi László közreműködésével. A folytatásban pedig a jazz olyan világszerte ünnepelt előadói lépnek majd fel, mint többek között Stanley Clarke, Avishai Cohen és Stacey Kent.

Eiffel Műhelyház, 2023. április 26. 
Fotó: Somogyvári Péter