A nagy nevek most sem hiányoztak zenekarából, amely a kőkemény alapot biztosító, nálunk több formációval is fellépett szuperdobos Dennis Chambers, és a természetesen New Yorkban élő vietnámi-dán bőgős-basszusgitáros, Chris Minh Doky tengelyre épült. A jól ismert jazz-rockos hangzást a szintén régi ismerősnek tekinthető Bob Franceschini szaxofonjával, és Mike Stern felesége Leni Stern leginkább gitárjával, olykor énekével is színesítette. Leni Stern korántsem a szoros családi kapcsolatnak köszönhette a csapatba kerülését, erről mindjárt az ő dalával indult koncert elején meggyőződhettünk.

A világ 50 legjobb gitáros női közé választott Leni először egy hagyományos nyugat-afrikai hangszerrel kísérte énekét, melynek neve n’goni. A világzenés, rockos hangzás a többiek bekapcsolódása után egyre inkább jazzes lett, és beállt a virtuóz szólókkal tarkított rock és a jazz határvonalán egyensúlyozó vonulatba. Leni gitárra váltott, a szerényen a dobok takarásában megbúvó Bob Franceschini egyre gyakrabban jött előre a háttérből, és fújta le a csillagokat is az égről, az elektromos bőgőt és basszusgitárt cserélgető Chris Minh Doky kilépve a kísérő szerepből innovatív szólóival ejtette ámulatba a közönséget, és Dennis Chambers sem ült ölbe tett kézzel a dobok mögött. Na és persze Mike Stern, akinek szólói minden esetben ovációt hoztak. Bár zenéje mit sem változott a hosszú évek során, de mindig jó hallgatni, és a mai nap is ugyanúgy elvarázsolja a közönséget, mint mikor tíz éve először találkoztam vele a Budapest Jazz Clubban, majd a GetCloser koncerteken a MOMkultban, vagy a Bazilika előtti Mándoki koncerten.

 A végén a tapsok közepette naivul megkérdezte, játszanak-e még egyet, de erre természetesen ő is tudta a választ. A tapsok a meghajlási ceremónia után sem halkultak, így szokás szerint Jimi Hendrixtől a „Red House” hozta a búcsút.

A bő másfélórás koncert után Stern nem az öltőzőbe vette az irányt, hanem az előcsarnokba röppent, és jó árus módjára hangos kiáltásokkal árulta és dedikálta legújabb lemezeit. Feledhetetlen este volt, a sokszínű jazz világának egy hazai ortodoxrajongók által kissé fanyalogva fogadott ágának, a jazz-rocknak ünnepe. Mi, akik ott voltunk, hosszú ideig emlékezni fogunk erre a koncertjére is.

Az 1953-ban született Mike Stern elsősorban a rock, a blues és a soul elemeit oltotta jazz alapokba. Születési évét azért is fontosnak tartottam kiírni, mert az ő korosztálya kortársként megélhette a progresszív, blues alapú, de idővel egyre inkább a jazz felé közeledő rock hatvanas évek végén kezdődött, és nagyjából a hetvenes évek végéig tartó aranykorát. Ez a korszak adott inspirációt a jazz-rock létrejöttéhez, amit manapság inkább fúziós zenének neveznek. Teszem hozzá, helyesen. Ugyanis az erre az útra lépő fiatalok zenéjében már a rock és blues gyökerek helyett a rap és a funky dominál. Stern eklektikus és innovatív zenéjében számos művészeti stílus egyesül új hangon megszólalva, amely a jazzben és a legértékesebb rock hagyományokban gyökerezik, és nem hajlandó merev határok közé szorulni. Mike Stern állócsillag a jazz egén, nem bolyongott sehova, következetesen folytatta azt a stílust, amelyik a sikert és elismerést hozott számára. Egyéni hangzásával a Return Forever, Weather Report, Steps Ahead vonulatban ő is kivívta a maga helyét. Meglepetést nem okozott, de a közönség nem is akart meglepődni, csak önfeledten átadni magát a szívből jövő, sodró zenének, tapsolni a virtuóz szólók után. Hogy ez a jazznek rengeteg hívet hozó, szerencsére ma már nem egyeduralkodó, de a színes jazzpalettán méltó helyet elfoglaló zene, ma is életben van, neki is köszönhetjük. Ezt vártuk, és meg is kaptuk, így boldogan, alaposan kitapsolva magunkat, egy fantasztikus koncert élményével indulhattunk haza. Pihenésre szükségünk lesz, mert rövidesen futószalagon érkeznek a világsztárok, kitűnő hazai zenekarok a Budapest Jazz Fesztiválra!

Erkel Színház, 2023. április 13. 
Fotó: Somogyvári Péter