Ültem a Zene Házában, vártam a koncertre, néztem az arany faleveleket a fejem felett és a liláról zöldre váltó nyírfákat a színpad mögötti gigantikus ablakban. Megérkezett a színpadra a két művész, Thomas Morgan és Bill Frisell. Természetesek voltak, igaziak.

Szabadon improvizáltak először, nehéz, sötét akkordokkal kezdtek és felfoghatatlanul halkak voltak. A pengető sercenését lehetett hallani a húron a második sorban. Feszült csendben ültünk, figyeltünk. Néhányan csattogtatták mobiljuk fényképezőjét, de aztán ez is elült. Bosszankodtam, hogy rossz helyre ültem, nem látom Frisell kezét, és az erősítőt is csak oldalról hallom, amitől nem jönnek át a magas frekvenciák. Hátulról ráadásul zúgott az intelligens lámpák hűtése. Nehezen alkalmazkodtam a helyzethez, nyugtalan volt a tudatállapotom, de egy idő után mégis azon vettem észre magam, hogy már nem zavarnak a körülmények, csak a zenére figyelek, hallgatom a hangok örvénylését.

Pedig Bill Frisell és Thomas Morgan nem csinált egyebet csak folytatta, amit elkezdett, töretlenül, lassan építkezve. Egyik darabból a másikba léptek, szinte észrevétlen gesztusokkal. Eljátszották Frisell néhány gyönyörű darabját, egy Thelonious Monk kompozíciót, Billy Strayhorn gyönyörű balladáját, a „Lush Life”-ot. A koncertet át meg átszőtték szabad improvizációs párbeszédek és kötött improvizációk a darabok harmóniasoraira, de még ezek a szólók is inkább párbeszédek voltak, mint önközpontú virtuóz szólók. A két zenész a zenei ellenpont élő megtestesülése volt. Csak kétszer álltak meg, hogy tapsolhassunk, egyébként folyamatos, egységes „zenefolyondárt” hallottunk, gyöngyöző akkordokkal, pazar ellenszólamokkal, magától értetődőnek tűnő, mégis meglepő és kiszámíthatatlan basszus vezetéssel. Azt tudtam, hogy figyelni fogok rendületlenül. Rajongok Frisellért, mindennapi kenyerem a zenéje, de rajtam kívül még sok százan ültek szépen kiöltözve a nézőtéren és lélegzetvisszafojtva hallgatták az elképesztően halk zenét. Csoda volt. Ráadásnak a „Zingaro”-t játszották, amit Szabó Gábor is lemezre vett, ebből mentek át szinte észrevétlenül Elvis Costello egyik dalának feldolgozásába, amit már hallottam Frisell egyik lemezén. Lassan véget ért a varázslat. Még bejöttek kétszer meghajolni, szemérmesen ránk mosolyogtak, majd kimentek.

A koncert után gitáros kollégáimmal nézegettük az erősítőt, az effekteket, de ez csak apropó volt. Örültünk, hogy ott voltunk, beszélgettünk. Talán a csoda szó hangzott el közöttünk a legtöbbször.

Hazafelé a buszon még betettem a fejhallgatómra a Small Town című Bill Frisell - Thomas Morgan albumot. Legtöbbször koncertek után eltelítődik a fejem a hangokkal, és csendet kívánok, de most kívántam újra hallani a zenét. Talán mert az extrém módon halk koncert nem fárasztotta el a fülemet? Nem tudom, ezen még kell gondolkoznom.

Magyar Zene Háza, 2023. április 27. 
Fotó: Sztraka Ferenc