Mielőtt azonban a karmester, Balassa Krisztián intésére a zenekar belekezdett volna, a fesztivál egyik megálmodója és alapítója, Kleb Attila és a beszédét menet közben angolul tolmácsoló háziasszonya, Erdélyi Zsófi az alkalomhoz illően összefoglalta az elmúlt három hét főbb eseményeit, megköszönve a megvalósításban részt vállalók segítségét is. Mindenekelőtt köszönetet mondott az idei fesztivál szervezésében, a sokszínű, minőségi szórakozást nyújtó programok összeállításában komoly segítséget nyújtott, kiváló zenészekből összeállt kurátori csapatnak, Borbély Mihálynak, Lukács Miklósnak, Mogyoró Kornélnak, Mózes Tamarának és Oláh Krisztiánnak, valamint a fesztivál 56 eseményét befogadó patinás koncerttermek mellett a kisebb, de a főváros kulturális életében meghatározó szerepű kluboknak, intézeteknek és az ottani stáboknak a kiváló együttműködésért.

Kiemelte, a fesztiválra a hazai előadók mellett 5 kontinens 23 országából érkeztek zenészek, akik olyan hangulatot teremtettek a koncerttermekben és a klubokban, amire rég volt példa. Ehhez persze szükség volt a közös pont, a jazz összehozta varázslatos közönségre is, a pirosra tapsolt kezekre, a táncoló lábakra. Libabőrös élmény volt látni és hallani, ahogy akár ezer-kétezer ember állva tapsol, a két ráadás már-már szokványossá vált, de a három sem volt ritka. Sőt! Volt, amikor már bontották a technikát, de a kitartó vastaps visszahozta, és újabb ráadásra ösztökélte a zenészeket. Ezek a pillanatok rengeteg motivációt adtak mind a fellépőknek, mind a szervezőknek. Hozzátette, egy fesztivál létrehozásához és folytatásához azonban szükség van támogatókra is. Ez a jazzre itthon különösen igaz. Azért, hogy ezt folytatni tudják még magasabb minőségben, még több embert érintsen meg az a varázslat, amiben az elmúlt hetekben részünk volt, szponzorok jelentkezését várva létrehozták a Jazzfest Budapest Alapítványt, amelynek célja, hogy további támogatókat állítson a fesztivál ügye mellé. Végül köszöntötte Budapest főpolgármesterét, a nézőtéren helyet foglaló Karácsony Gergelyt, aki a főváros szűkös anyagi helyzete ellenére is beemelte JazzFest koncertjeit a Budapesti Tavaszi Fesztivál programjai közé, és közbenjárására használhatták a Budapest nevet, valamint ugyancsak a nézőtéren ülő David Pressman urat, az Egyesült Államok budapesti nagykövetét, remélve, a következő fesztiválon már a követség is a támogatóik közé tartozik majd. Beszédét a nézőtér mind a bal-, és a jobboldalára jegyhez jutottak egyaránt megtapsolták, és a tapsok tovább erősödtek, mikor Stacey Kent óriási ováció közepette színpadra vonult.

A New Jersey állambeli South Orange-ban született énekesnő először 2006-ban, a MÜPA Jazzdívák sorozatában lépett fel nálunk, férje, Jim Tomlinson kvartettjével. Koncertjét a szaksajtó elismerve Kent magával ragadó természetességét, egyedi és izgalmas hangját, orgánumát, ügyes hajlításait és szép kiejtését, a zenekar ügyetlenkedései, amatőröket idéző ritmikai megtorpanásai miatt igencsak elmarasztalta, nem kímélve Tomlinson menetrendszerűen érkező, semmitmondó szaxofonszólóit sem. Mint írták, Tomlinson elsősorban férj, s csak másodsorban muzsikus a felesége oldalán. Azért megemlítendő, hogy bár a derék Jim azóta sem ostromolja Coltrane trónját, nem, mint biodíszlet vett részt a 90-es évek elején a londoni Guildhall School of Music and Drama posztgraduális képzésein megismert felesége felívelő pályafutásában. A Londonba összehasonlító irodalomból szerzett diplomával érkezett Stacey Kent a Guildhall képzések után az énekléshez kedvet kapva kezdetben a Soho Café Bohème-ben, majd két-három év elteltével már a híres Ronnie Scott's Jazz Clubban kezdett fellépni férjével és londoni zenésztársaival. 1997-ben „Close Your Eyes” címmel jelent meg debütáló lemeze, melynek producere a szaxofonon is közreműködő férj, Jim Tomlinson volt. Az ő nevéhez kötődik a Kent közreműködésével készült „The Lyric”, amely a BBC évértékelőjén elnyerte az év jazzalbuma díjat, és az énekesnőnek Blue Note szerződést hozott. A patinás kiadónál a következő évben, 2007-ben megjelent „Breakfast on the Morning Tram” a legjobb vokális jazzalbum kategóriában Grammy-jelölést kapott, és ezen a lemezen, ahogy a többi sikert aratottan is, producerként, több dal szerzőjeként és szaxofonosként szokás szerint megtaláljuk Stacey Kent legfőbb alkotótársává vált Jim Tomlinson nevét. Stacey Kent az ominózus MÜPA koncert után férjével továbbra is többnyire kvintett formációkkal lépett fel hazánkban, 2009-ben a Debreceni Jazz Napokon, 2011-ben a Budapest Jazz Clubban, majd hosszabb szünet után 2018-ban a Zeneakadémián, és végül tavaly megvalósult a 2020-ban a MoMKultba tervezett, a Covid miatt elmaradt koncertje is a budai kulturális központban. Mostani, „A Brazilian Night” néven futó európai turnéján főként a pályafutása kezdetétől előszeretettel énekelt bossa nova klasszikusokból válogatott, és az állomásokon a helyi szimfonikus zenekar kísérte, természetesen a férje vezette jazz formációval egyetemben.

Stacey Kent fellépéseit mindig nagy érdeklődés vette körül, zenéje a világháló adta lehetőségeknek köszönhetően egyre több embert tudott megszólítani, és magával ragadni. Nem illett rá soha a manapság gyakran osztogatott „díva” jelző, ő mindig anti-dívaként eszköztelenül, hangjának és megjelenésének egyszerűségével hódított. Az Erkel Színházban is pusztán a rivaldán átjövő belső kisugárzásával megelégedve adta elő dalait. A Tomlinson vezette jazz szekcióra sem lehetett panasz, a Danubia Zenekar pedig ideális partnernek bizonyult, Balassa Krisztián vezényletével fantasztikusan játszott. A különböző kategóriákban sokat kalandozó szimfonikusok misszióit, a kimondottan gyerekeknek, kisgyermekes családoknak szóló Kalandra Fül Fesztivál létrehozását, és a felzárkózó településeken zenét tanuló gyerekek művészi integrációjáért a Máltai Szimfóniával folytatott közös programjukat csodálattal figyelem. A jazzben azonban egy-két kivételtől eltekintve, nem szeretem a szimfonikus zenekarok jelenlétét. A koncert nagy részét kitevő bossa nova klasszikusok, a Jobim, Luiz Bonfá, Marcos Valle, Roberto Menescal, Danilo Caymmi-féle fülbemászó, melodikus brazil vonulat sem az én világom. Ennek ellenére, ha egy általam nem szeretett stílust úgy adnak elő, ahogy Stacey Kent és a zenekar tette, leemelem kalapom. Ez a sokszínű jazz egyik ága, és ez a szín eddig nem szerepelt a fesztivál palettáján. Sokan szeretik, sokakat ez a zene hoz közelebb a jazzhez, és az eltelt három hét változatos programjait, melyekben mindenki találhatott bőséggel kedvére valót, méltóképp zárta le.    

Kétségtelen, Budapestnek kell egy ilyen fesztivál, amely széles skálán bemutatva a zene szépségeit közelebb hozott embereket, felkeltette érdeklődésüket egymás kultúrája iránt. Büszkék lehettünk a hazai muzsikusokra, a magyar jazz színvonalára, testközelből figyelhettünk világsztárokat, és szívünkbe zárhattunk olyan tehetségeket, akikről eddig nem is hallottunk. A JazzFest Budapestet ősszel is megrendezik, pár nagy név, Steve Gadd, Snétberger Ferenc, Richard Bona és Patricia Barber koncertje már be is került az alakuló programba. Remélem sikerül összehozni a Nemzetközi Jazznapra összeállt, Lakatos Mónika, Lukács Miklós, Borbély Mihály, Dresch Mihály, Oláh Krisztián, Orbán György, Mogyoró Kornél, Csízi László alkotta álomzenekart, kiknek koncertjét az eső elmosta, és bízom abban, hogy a jól indult kezdeményezés, a tehetséges hazai előadók, zenekarok felléptetése világsztárok előtt, nagyobb hangsúllyal folytatódik. 

Addig is, a jazzélet nem áll meg, izgalmas koncertek várnak a klubokban, és a rövidesen induló kisebb-nagyobb fesztiválokon. Mindannyian tudjuk, a jazz élőben az igazi!

Jazzfest Budapest - Erkel Színház, 2023. május 17.
Fotó: Somogyvári Péter