Norbert hazai és külföldi tanulmányokat folytatott és számtalan országban fesztiválokon és koncerteken lépett fel. Több elismerést, díjat kapott, amit tehetségének, szorgalmának és mestereinek köszönhet. Tíz éve költözött az Egyesült Államokba, és már három éve a jazz szülőhazájának tekintett New Orleans városában él. (Halász Gyula bevezetője)

Farkas Norbert édesapjának beszámolóját olvashatják kedves olvasóink.

Szerdán elhagytam New Orleanst, ismét, fiamék, drága kis unokáim városát. Hiányozni fognak, hiányoznak, illetve már akkor hiányoztak, amikor a Louis Armstrong reptér flaszteréről a levegőbe emelkedtem. Vagy már akkor, amikor fiamtól elbúcsúzva a hosszú, kígyózó sorban meg-megálltam, majd araszoltam előre a beléptető kapuk irányába. Ahogy Charlie mondja, sok minden más mellett: „a csomagom is nehéz, a szívemen is súly…” 

Újév napján, hétfőn a fiam a Bourbon Streeten zenélt ismét, nem keveset. Ezt gyakran teszi, tekintve, hogy az egyik állandó hely, ahol minden héten két este is játszik, a Maison Bourbon Jazz Club. Ennek megfelelően számomra sem ismeretlen már e klub. Többször voltam ott, igazán kellemes emlékek sora gyűlt már össze innen. Most már onnan. Magas színvonalú jazzt hallhattam itt mindig, két nagyjából állandó, összeszokott zenekartól. De a most hétfő este különösen különlegesre sikerült. Egyrészt számomra a saját búcsúm miatt, ami egyben a Bourbon Streetnek, a városnak is szólt. Az első és az utolsó egyébként is mindig különleges. Jelen esetben koncert. Másrészt nyilván a New Year’s Day nem egy átlagos nap, sehol a világon nem az, bár nem egyszerre kezdődik és végződik, csakúgy, mint minden nap. Valahol már az éjfél utáni virslit falatozzák, ha éppen az a szokás, máshol meg még javában tavaly van, óév. Harmadrészt felbukkant két remek, az állandó zenészekhez pár számra becsatlakozó „jammelő”, ami mindig még több színt visz a zenébe, még több inspirációt jelent a zenekarnak, még több érdekességet a hallgatóságnak. Sokadrészt aznap játszottak egy jelentős amerikai futball mérkőzést a városban, a Texas Longhorns-Washington Huskies Sugar Bowl meccset, ami rengeteg látogatót vonzott, főként nyilván a két sportklub városából. Kalapos vagy kalap nélküli texasi hölgyek és urak érkeztek szép számban este a Ceasers Superdomba, majd közülük néhányan meccs után a jazz clubba is. Kicsit levezetni a nagy meccs izgalmait. Még szerda reggel is láthatóan szurkolónak öltözött, pl. bikaszarvval a fejükön közlekedő emberek tömegeivel lehetett találkozni a reptéren, akik hazafelé indultak. Átvitt értelemben letört (hosszú) bikaszarvval (Longhorn, you know), merthogy a washingtoniak örülhettek a meccs végén. 

Úgy volt, hogy el sem tudok menni erre a hétfő estére, egyre bokrosodó homeoffice-os teendőim miatt. Aztán mégis, célfotóval, este 7-re elkészülve felsorakoztam (én egyedül) a fiam mögé, hogy mennék a „búcsúestre”. Sokadszor éltem meg egyik általam kitalált mondás igazságtartalmát:

Ha nem vagy ott valahol, sosem tudod meg, mekkora élmény lett volna, viszont, ha ott vagy, akkor pontosan tudod azt is, milyen "kár" ért volna…

Ott voltam. Megtudtam. Fergeteges zenélésnek lehettem szem- és fültanúja ismét. Jókedv, bohémság, örömzenélés. Amibe sok minden belefért. Volt ott minden. Tényleg, mint a búcsúban. Szinte minden jókedvből fakadt, további jókedvet fakasztva. Lenyűgöző balladák, hanyag bluesok, laza szvingek, bebop, hard bop, gypsy jazz, folk, vad futamok, briliáns szólók, ó!, (ió, ció), ováció a nagy számúnak nem feltétlenül, de annál szerencsésebbnek mondható közönség részéről. Nem rossz ómen ilyen zenével kezdeni egy új évet! Videóztam is, ahogy gyakorta szoktam. Minden előre tervezettség nélkül, azt legalábbis biztosan nem terveztem, hogy több vagy sok számot felveszek. Ahelyett, hogy élvezném a zenét, igaz egy ujjal, de próbálok mozdulatlanul tartani valamit, ami megörökíti valamennyire a történteket, ami nem fog megismétlődni soha tán. Remélem, nem valamiféle rejtélyes betegség, de ha jó élő zenét hallok, és nem tiltott, akkor nyúlok a hang- és képrögzítő szerkezetemért. Mint egyfajta kozmopolita, Liszt Ferenc és Bartók Béla országából. Gyűjtögetem a kincseket, hogy aztán közzé tegyem egy részét. Egy biztos, soha nem vettem még fel olyan zenét, s főleg nem mutattam meg másnak, ami nekem nem tetszett. Hogy aztán másnak mennyire, meg egyáltalán tetszik-e, az egy sokkal összetettebb kérdés. Szerencsére. Nem mindenkinek egyforma az ízlése. A zenei sem. Az, hogy tetszik, esetemben nyilván nem nélkülöz minden elfogultságot. A fiammal kapcsolatban mindig is lesz egyfajta egészséges büszkeséggel kevert elfogultság. De ez a zene akkor is elvarázsolt volna, ha történetesen nem a fiam szólaltatja meg az egyik hangszert...  

Nem ragozom tovább. Ha van kedvetek, hallgassátok meg, mire mulat(ott), mulat ott egy magyar és nem magyar zenekedvelő. Az idő megint gyorsan eltelt. Véget vetettek a zenének, s hazamentek a legények (és leányok). Én meg ezekkel a dallamokkal (is) a tarsolyomban (ha egyáltalán van nekem olyan) távoztam NOLAból. Végezetül még nem maradhat el, hogy felsoroljam az állandó zenekar tagjait:  Jack Pritchett (trumpet/trombita, ének/vocal), Ryan Burrage (saxophone, clarinet), Leslie Peter Martin (piano/zongora, ének/vocal), Norbert Farkas (nagybőgő/double bass), Jams Marotta (drums/dob).

Köszönet! Thank you so much! <3 

Fogadjátok szeretettel legújabb, ezúttal mozgóképes élménybeszámolóm! 

Farkas László Fecó

New Orleans, 2024. január 1. 

Fotó, videó: Farkas László Fecó, YT, Halász Gyula, Maison Bourbon Jazz Club

Gayer Mátyás - Farkas Norbert - Jim Rotondi (USA), trombitatanár Graz-ban, ahol a Matyi és a Norbi is tanult.
Helyszín: Nagykanizsa, Centrál bár örömzene

Kapcsolódó cikk: Jazz Christmas from New York

K11, 2017
Clotile Bonner Farkas - ének, Farkas Norbert - bőgő, Gayer Mátyás - zongora, Czirják tamás - dob