Szögezzük le: a koncert nagyszerű volt, nekem, mint „nagyfogyasztónak” elhihetik. Jóllehet még csak egy hónap telt el az évből, mégis megkockáztatnám ezt „a külföldi művészek által adott legjobb koncertnek” titulálni 2024-ben!  Kezdem azzal, hogy a körülmények optimálisan alakultak. Először is a trió csak egy koncertet adott. (Hogy ez mennyire fontos, annak illusztrálására elmondom, hogy egy igazán lelkes vidéki jazzbarátom, aki minden fontos koncertre felutazik a fővárosba, legyen az bármelyik színhelyen is, elvből nem látogatja az egy napon megrendezett dupla koncerteket.)  Így aztán hőseinknek nem kellett „összecsapni” a programot, s ha jól számoltam tizennégy darab került sorra, és még szünet is „belefért”, nem járkáltak a nézők és a pincérek, nem csörömpöltek az evőeszközok.

 A másik kedvező körülmény az volt, hogy az amerikai fiúk európai turnéjának 18 állomása közül a budapesti volt az első, megelőzve a bécsi Porgy & Bess-t!  A repertoár megválasztása is erősen „közönségbarát” volt, mert az előadott számok több mint fele közismert és közkedvelt sztenderd volt, akár a Nagy Amerikai Daloskönyvből, akár pedig a nagy jazzikonok kompozícióiból.  Persze, tudni kell, hogy a „fenegyerek” zongorista mindig is kedvelte a mindenki által ismert melódiák „Iversonítását”. Pl. 1998-ban is készített Spanyolországban egy „Deconstruction Zone” c. albumot hét sztenderddel, de a néhány éve a neves trombitás, Tom Harrell társaságában felvett  „Common Practice” c. kvartett lemezén is tizenegyből kilenc sztenderd volt. A koncertbeszámoló írójának pedig külön „könnyítés” volt, hogy a „leader” minden számot érthetően konferált fel, esetleg néhány szóval meg is világítva az előadandó darabról szükséges tudnivalókat. Ezúttal a rövid „emésztési szünet” is jól jött, mert a baráti kör tagjaival lefolytathattuk azt az eszmecserét, amit a mai világban már a koncert után nem igen lehet lebonyolítani, legfeljebb másnap telefonon.  (És persze CD-im dedikációja, kis beszélgetéssel fűszerezve is belefért a szünetbe. Harsány „Every note from you is really true” /Tőled minden hang valóban igazi/ felkiáltással üdvözöltem Ethan-t, ami szemlátomást  jólesett neki.)

Az ilyenkor szokásos sűrű széksorok miatt nem volt módom jegyzetelni, örültem, hogy ezúttal kistermetű szomszédjaim akadtak, mert én bizony ragaszkodtam az első sorhoz és ily módon kb. másfél méterről nézhettem Iverson játékát a Yamaha klaviatúráján, jobbra tőle Thomas Morgan mesteri bőgőzését és kissé távolabb a trió legfiatalabb tagjának, Kush Abadey szenzitív dobolását. De mit is játszottak? A koncert az éppen most megjelent Iverson lemez, a „Technically Acceptable” dögös címadó számával indult és a második dal, Jerome Kern „All the Things You Are”-ja már előrevetítette, hogy sztenderd-bőség lesz. Szinte hihetetlen, de az egész programban mindössze további négy Iverson opuszt hallhattunk és az a gyanúm, hogy az egyik kíséret nélküli rövid zongoraszóló nem az azt követő sztenderd „intro”-ja volt, hanem az új lemezén található három „Piano Sonata” egyike. Hallhattuk tehát saját szerzeményeit, mégpedig az „Every Note is True” c. előző albumáról a „She Won’t Forget Me”-t, az új lemezéről pedig a már említett címadó mellett a „Who Are You, Really?”-t, a „The Way Things Are”-t és az „It’s Fine to Decline”-t. Ami pedig a közismert számok sokaságát illeti az „All the Things” mellett még egy Kern-dal is sorra került: a „The Song is You”, aztán a „Laura”, amely egy bájos film címadó dala 1945-ből, de itt igazi jazzballadává avatták, vagy Horace Silver mindenki által kedvelt „Song for My Father”-je. Az állunk is leesett, amikor Benny Goodman nagy sikerszámát, az 1933-ban született „Stompin’ at the Savoy” c. szving melódiát modernizálta, vagy az „All of Me”-t interpretálta, amelyet szintén játszotta „boldog-boldogtalan” az amatőr dixie bandáktól a márkás jazzerekig.  Azért az mindenképpen figyelemreméltó, hogy egy ilyen márkás hangszeres művész és mellesleg kitűnő komponista, egyáltalán nem ódzkodik akár a legelcsépeltebbnek tűnő „örökzöld” felhasználásával gyöngyszemeket alkotni. (ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy a klasszikus Coltrane Quartet Lehár Ferenc Vilja-dalából (Víg özvegy), Adderleyék a „Vágyom egy nő után”-ból  (A mosoly országa) vagy Branford Marsalis Seress Rezső „Szomorú vasárnap”-jából csinált jazz-remeket.)

És akkor még nem is említettem a 70-es évek nagy popslágerét, a „Killing Me Softly with His Song”-ot, amit Roberta Flack vitt világsikerre (egyébként ez is a legújabb Iverson korongon található). A koncert végén pedig a bebop egyik emblematikus darabja, Thelonious Monk  „52nd Street Theme” c. száma hangzott el, de a vastaps miatt még visszajöttek, és a sok-sok modern jazzkoncerten zárószámként használt  kompozíciót, a „Wee”-t játszották el, ami egy Denzil Best nevű bebop dobos befutott száma.

Iverson (1973) senkivel össze nem hasonlítható zongorajátéka, Thomas Morgan (1981) remek kísérete és lenyűgöző szólói, és az ifjú Kush Abadey (1991) a fekete-amerikai dobosok különlegesen lehengerlő ritmikai érzéke tette feledhetetlenné a koncertet. Érdekes, hogy a három zenész életkora 10 évenként csökkent 73-tól 91-ig. Nem akárkik ők, Iverson a Bad Plus trióból és „saját jogon” is első osztályú pianista, Morgant Charles Lloydtól Bill Frisellen át Joe Lovanoig a legbefutottabb „jazzsztárok” foglalkoztatják. A mindössze 32 éves Abadey is keresett zenész, mindhárman az amerikai jazz szcéna jelesei. Megmutatták, hogy még mindig lehet egy zongoratrió játéka olyan kreatív, hogy maradandó élményt jelentsen a legigényesebb jazzrajongók számára is. A zsúfolt terem minden jelenlévője bizonyíthatja ezt velem együtt, meg azt is, hogy „az élő zenét, az előttünk születő művészetet semmi sem pótolja!”

Fotó: YT-FB-Irk Réka