Hat év óta, több mint félszáz lemez került górcső alá, és – legalábbis számomra – ezek a „rekonstrukciók” a legélvezetesebb jazzprodukciókat jelentik. (Nem ritkán még a hazánkban fellépő legdivatosabb külföldi jazzművészekkel történő összehasonlításban is…) Lehet, hogy ehhez olyan idős személynek kell lenni, mint jómagam, hiszen ezeket a lemezeket már megjelenésük idején megismertem, és feldolgozásuk természetesen felidézi az akkori időket. De alighanem többről van szó. Pallai Péter barátomtól kölcsönzöm a kifejezést: volt idő, amikor még létezett a „jazz-szerű jazz”. Nos, valami ilyet találok meg én – és mindazok, akik (pl. bérletet váltva) rendszeresen látogatják ezeket a „legendás jazz-keddeket”.

A közelmúltban több olyan lemez került sorra, amelyeknek az volt az apropója, hogy névadójuk éppen száz éve született. Ez nem csoda, hiszen a műfaj (legalább is általunk elképzelt) aranykora idején voltak aktívak a száz éve született jazzikonok. A most tárgyalandó lemez névadója, Ornette Coleman 94 éve született és 9 éve hunyt el, tehát nincs kerek évfordulója, persze ilyen lemezek is sorra kerültek az elmúlt időkben.  

A sorra került lemez, az 1958-as Something Else! (Valami más!), amely már címében is utalt Ornette azon szándékára, hogy túllépjen az akkorra már vagy húsz éve működő bop idiómán. A kiadását felvállaló Contemporary-nál még egy albuma jelent meg a következő évben: a Tomorrow is the Question (azaz „A holnap a kérdés”) és ez már utal a hamarosan az Atlantic-nál kiadott további albumokra, amelyeknek címei ugyancsak a változás igényére utaltak (The Shape of Jazz to Come /A jövendő jazz formája)/ majd a Change of the Century /Századváltás/).

Érdekes, hogy a bemutatkozó lemezen felhangzó szenzációs Ornette opusok még a kiadás előtt annyira megnyerték a Contemporary főnökének, Lester Koenignek a tetszését, hogy mindenképpen szerette volna lemezre rögzíteni azokat, de – bármilyen meglepő – nem a komponista, azaz Ornette előadásában, hanem más – már „befutott” – muzsikusok játékával. Szerencsére mégis Ornette kvintettje készíthette el a kilenc saját szerzemény lemezfelvételét. Az öt muzsikusból hárman lettek igazán ismert, művészek: az altszaxofonos Ornette Coleman, a „pocket trumpet (zsebtrombita) megszólaltatója, Don Cherry és a dobos Billy Higgins. Walter Norris zongorista és Don Payne bőgős nem váltak a jazztörténet közismert figuráivá. Mégis el kell mondani, hogy az Arkansasból származó Norris számos nagynevű jazz muzsikus partnere volt különféle „projektekben”, eleinte a nyugati parton, majd keleten is. Számunkra még inkább érdekes, hogy a 70-es évek második felében, amikor a Nyugat-Berlini Rádió zenésze volt, 1978 és 80 között számos alkalommal turnézott Pege Aladárral Nyugat-Európa különböző városaiban. Az ugyancsak West Coast zenészként indult bőgős, Don Payne később Herbie Mann és több más híresség zenekarával járta be a világot.

Hogy mennyire megosztotta még a jazz-zenészeket is Ornette fellépése, arra jellemző, hogy Dizzy Gillespie kijelentette: „Nem tudom, mit játszik, mindenesetre nem jazzt…”. Másként vélekedett viszont John Lewis, a rendkívül képzett zenész és komponista (az MJQ alapítója) aki szerint: „az egyetlen újdonság a 40-es évek közepe, azaz Gillespie, Parker és Monk újításai óta”. És tegyük hozzá, hogy Ornette debüt-lemeze még nem is tükrözte igazán a bekövetkező óriási változást. Még a felállás is ezt mutatta, hiszen ezúttal még igen, de ezután évtizedekig nem alkalmazott zongoristát (már a második Contemporary lemezén sem).

A MAO kisegyüttesében a Cseke Gábor (zongora), Barcza Horváth József (bőgő) és Csízi László (dob) felállású ritmusszekció szinte minden alkalommal „borítékolható”, most azonban trombitás is lévén a lemezen, Fekete-Kovács Kornél szereplése is esedékes volt, egyedül a „főszereplő” azaz Ornette Coleman „szerepét” betöltő muzsikus kiléte volt esetleg kérdéses. A választás Bacsó Kristófra esett, aki eredetileg altszaxofonos, bár számos „projektben” remekül tenorozott már.

Ahogyan ezt már megszokhattuk a MAO különböző felállású (mindig a bemutatandó lemezen szereplő formációt idéző) kisegyüttesei koncertjein, a művészek koncepciója mindig arra irányul, hogy a lemez zenei anyagát ne szolgai másolással, hanem saját értelmezésben, a mai színvonal adta lehetőségek felhasználásával adják elő. Ez alkalommal ezek a szempontok még inkább előtérbe kerültek, hiszen egy mai előadóművész nem könnyen tud elvonatkoztatni az olyan nagy ikonok, mint Davis, Coltrane vagy éppen Ornette későbbi teljesítményétől egész pályájuk ismeretében. De a MAO művészei mindig megtalálják a helyes megoldásokat. Nem patterneket játszottak, hanem igyekeztek megmutatni az Ornette első lemezén tetten érhető előremutató jelenségeket. Egymás után sorjáztak a remek kompozíciók, „blikkfangos” témák, nem csoda, hogy a vájtfülűek már akkor felfigyeltek ezekre, ma már persze ezek úgyszólván „belesimulnak” a modern jazz olyan kiváló előadói (egyben avatott komponisták) sztenderdekké nemesült szerzeményeinek sorába, mint Wayne Shorter, Horace Silver, Herbie Hancock és sorolhatnánk a végtelenségig. Mégis, ha ebből a repertoárból két könnyen emészthető számot említhetünk, az az első félidőben a „The Blessing”, a másodikban pedig a dögös „When Will the Blues Leave?” volt. A fúvósok végig remekeltek, Kornél olykor kétféle szordínót is használt, Kristóf pedig igazi „Ornette”-s altót fújt. A ritmusszekció – mint mindig – most is briliánsan játszott, a kíséreten túl mindhárman csodás szólókkal is elkápráztattak bennünket, mi több, még a zenekar többi tagját is, az elismerő pillantásokból ítélve… Cseke Gábornak persze minden számban volt szólója, egyik jobb volt, mint a másik.

Végezetül örömmel mondhatjuk el, hogy a „Legendás albumok” sorozat az őszi évadban is folytatódik. A felidézett lemezek pedig szeptember 10-én Bill Evans: Waltz for Debby, október 8-án Joni Mitchell: Mingus, november 12-én Frank Rosolino & Conte Candoli: Conversation és végül december 10-én Herbie Hancock: V.S.O.P. Live under the Sky c. albumai lesznek!

SOMETHING ELSE!   The Music of Ornette Coleman

1. félidő

1. Invisible
2. The Blessing
3. Jayne
4. Chippie
5. The Disguise

2. félidő

1. Angel Voice
2. Alpha
3. When Will the Blues Leave?
4. The Sphinx

Valamennyi szám szerzője Ornette Coleman

Közreműködtek:

Fekete-Kovács Kornél     trombita
Bacsó Kristóf    altszaxofon
Cseke Gábor    zongora
Barcza Horváth József     bőgő
Csízi László    dobok

Opus Jazz Club,  2024. május 14.

Fotó: Csíkos Gábor (köszönjük a fotókat!)