A Duna áradt, mint másnap kiderült, a Tisza is, de a biztonságosan magas emelt gát mögött nyugodtan hátra dőlhettünk a lemenő nap sugarainak és a politikának háttal a gödi Duna-parti nyaralóházak általában csendes és családias udvarában. Ezen a ponton sietve kell bejelentenem elfogultságomat, a legkevésbé sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy tudok objektív lenni a fellépőkkel szemben. Nem, a koncertre készülő örömteli várakozásban csak vezetés közben (a Margit hídtól kényelmes, sőt öreguras tempóban legfeljebb negyven perc) hagytam abba a tenyerem összedörgölését. Juhász Gáborról  úgy zeneszerzőként, mint gitárosként, és leginkább pedig szólistaként nagyon nagy véleménnyel vagyok, a szerkesztőség (melynek külsőse) döntő részéhez hasonlóan, és ezért aztán nem volt eszem ágába sem beszámolót írni róla. Hogy mégis megtettem, azt egyedül a kalapemelés kedvéért teszem, amelyet Wagner László kitartó és sikeres közösségszervező munkája megérdemel: sokan nagyon jól éreztük magunkat idén is a Gödi Jazznapokon, amelyet pályázati támogatással a legmagasabb szinten valósított meg idén, az előnapon a Kovásszal vagy másnap például a Borbély-Dresch együttessel. A szabadság és a kultúra ilyen kis körei tartják bennünk a lelket, adnak nekünk még mindig okot az örömre.

            Juhász, mint zenekarvezető-arranzsőr most sem elégedett meg azzal, hogy valami jól bevált receptet kitesz a szabadtéri színpadra, jó lesz ott majd az is. Az ilyesmitől ő nagyon berzenkedne. Nem, ezúttal azt az új produkcióját hozta magával, amelyben egyrészt új, elképesztő muzikalitású társra talált az Amadinda alapító tagja, az ütőhangszeres és zeneszerző Holló Aurél személyében, ami persze új hangszereléseket kívánt meg a jól bevált trión (Kovács Zoltán – bőgő, Jeszenszky György – dob) túl. Másrészt pedig premier volt ez a javából, mert a műsor legnagyobb részében a West Side Story, Leonard Bernstein rikítóan örökzöld dallamait tette át erre a kvartettre: felcsendült a Maria, az America, az I Feel Pretty és a többi sikerszám.

            Juhász Gábor elmélyült, nyitott hozzáállásával észrevette, hogy milyen mesterien megrajzolt melódiák, milyen meggyőzően lépdelő harmóniák, táncosléptű ritmusok sorakoznak ebben a dalműben, és még egy ízben arra is felhívta a közönség figyelmét, hogy érdemes a Steven Sondheim-dalszöveget is meghallgatni az egyik számhoz. Persze a közönségben voltak sokan, akik joggal érezhették magukat jazzklubban, a színpadot erősen megvilágító lemenő nap világa ellenére. Hiszen a téma felvezetése után általában Juhász vagy Holló improvizált először, mindketten roppant választékosan. Holló a jazz mainstream fókuszából indult, de onnan minden tekintetben ki-kitért, klasszikus zenészként könnyen elkerülve a frázisosság csapdáit az amúgy nem teljesen korlátlan lehetőségeket kínáló hangszerén, a vibrafonon, hol ritmikailag, hol más elemekben okozva zenei meglepetéseket. Juhász most is nagy karakter-ábrázoló képességről tett tanúságot, és persze amiről messze földön híres: egyedülálló történetmesélő erejű, nagyívű szólóiról. Kovács Zoltán nagybőgőn ugyancsak gondolatgazdag szólókkal tette teljessé az improvizációs köröket, szinte minden számban egész más struktúrát, megszólalási módot, a szám jellegéhez hűen illeszkedő stílust rögtönzött. Jeszenszky, a legszerényebb magas szikla a magyar jazzben, csak a két, a Bernstein-repertoáron kívüli zárószámban szólózott, illetve négyezett, de a seprűn és verőn egyszerre tud erőt és finomságot adni az egész zenekar ritmusának. Akkor igazán elemében volt, amikor a Coltrane-Tyner lüktetést tették az egyik musical-szám alá, megcsiklandozva vele a közönség összes érzékszervét. Juhászék odaadása és professzionalizmusa tovább gyarapította híveik és tisztelőik számát.

Gödi Jazz Napok - Duna-part, 2024. június 8.

Fotó: Szabó László (Boldog születésnapot Wagner Sara!)