Fotó: Sztraka Ferenc
Négy órakor kezdődött a program a Művelődési Központban, Birta Miklós gitárművész és tanár a jazz-rock kialakulásáról tartott jazztörténeti előadást, nagy érdeklődés mellett.
Aztán érkezett ifj. Oláh Kálmán Quintetje. Az ifjú zenekarvezető megítélésem szerint mérföldes léptekkel halad zenei pályáján, már komoly sikereket megélt, saját zenekarán kívül számos formáció, köztük a Coltrane Legacy tagja. Szerzőként is jóval túl az első szárnybontogatáson. Nem beszélve testvéréről, Oláh Krisztiánról, aki a 2015-ös Montreux-i döntőben elért 3. helyezése óta mostanra már jóval több, mint ifjú tehetség. A jelen fajsúlyos, virtuóz zongoristája, termékeny komponistája.
A formáció korelnöke ezúttal a quartet vendégművésze (special guest, you know), a negyven éves Subicz Gábor, trombitás, szárnykürtös, több más formáció mellett a Modern Art Orchestra állandó tagja, komponista. A bőgős Jónás Géza azok közé tartozik számomra, akinek játékát hallgatni is, nézni is élmény. Nem csak a hangszerén a kezével, hanem az arcával, szemeivel is játszik, őszinte reakciókkal, szavak nélkül végig „kommentálja” a zenei hangulatokat, a társak bravúrjait.
Márkosi András a dobok mögött hozza a kellő dinamikát, ami ennek a zenekarnak a karakteréhez szervesen hozzá tartozik. A zenekari tagok szerzeményei mellett pár standard szerepelt a repertoáron. Pazar koncertet adtak, tele virtuóz megoldásokkal, méltán aratva nagy sikert, táblás ház előtt. Magukkal ragadóan játszottak.
A nap, az est, de talán egy hosszabb időszak fénypontjaként érkezett két csodálatos szaxofonos, hozzájuk méltó ritmusszekcióval.
Dés László és Dresch Mihály Orbán Györggyel és Dés Andrással lépett a színpadra. A két Kossuth-díjas művész ritka együtt játszásainak lehettem szerencsés szem- és fültanúja egy művelődési háznyi szerencséssel egyetemben. Egyetem(b)en. Vagy inkább egyfajta titkos beavatási szertartáson. Ahol ősi ritmusok, rigmusok és rítusok szinte sámáni megidézésével valami tengermély, zsigerekig hatoló misztikus zenét kaptunk, mégis szinte magától értetődő egyszerűséggel, minden zenei tudás nélkül is befogadhatóan, önfeledten, elmélyülve előadva. Varázslat.
Dés László régi-régi kedvencem, a világi jazz mellett a személyisége, zenei és irodalmi irányultsága kapcsán is. Igényes könnyűzenei szerzeményei, dalai, színházi alkotásai, filmzenéi is a kedvenceim közé tartoznak. Utóbbiból eggyel zárták a koncertet…
Dresch Mihály a vele gyakra(bba)n együtt játszó Borbély Mihállyal az a két jazz-zenész, akik talán a legnagyobb sikerrel ötvözték a magyar népzenét az amerikaival, azaz a jazzel. Dresch Mihály által kifejlesztett és mesterien megszólaltatott fuhun pedig egy csodálatos új hangszer, amivel én legalábbis képtelen vagyok betelni.
Orbán György bőgőjátékát többször volt alkalmam megcsodálni a közelmúltban. Úgy érzem, kiteljesedett. Érzelemdús, nehéz technikai elemekkel tarkított játéka minden alkalommal élményszámba megy. Ezúttal sem volt másként.
Dés Andrást mostanában nem hallottam élőben, tekintve, hogy sokat zenél külföldön, jellemzően Európában, még jellemzőbben Ausztriában, annál is jellemzőbben Bécsben. Fantáziadús ütőhangszeres játéka igazi alapját jelentette a misztikus hangzásnak, a bőgővel együtt lüktetése egészen varázslatosra sikerült.
A koncert Dresch Mihály szerzeményeivel kezdődött, néhány jazz standarddel folytatódott, és végül Dés László szerzeményével ért véget. Nagy utazás volt. Az egész koncert. Hatalmas, élvezetes, izgalmas, kalandos utazás. Földtől a földig, lélektől lélekig. Végig ott volt „…a bizonyos égi láz, tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én…”. Ilyen zenét hallgatva tényleg nem tűnik reménytelennek, hogy „sose halunk meg”. Vagy ha valami fatális véletlen folytán mégis, olyan helyre vágyunk „odaát”, ahol ilyen zene szól. Na meg Gyuszi bácsi árulja a vállfákat, s éjszakánként a sürgősségi tánctanárral keringőzik, csak hogy Iminek megmutassa, na meg nekünk. Hogy kell. Táncolni, utazni, hinni, bízni, szeretni, élni. S mindig nyer a lovin. Sose(m) veszít.
Meghökkentően gyorsan vége lett a koncertnek. Legalábbis úgy tűnt. Pedig nem. Csak nagyon jó volt.
Különleges. Felejthetetlen. Velem maradt. Unforgettable.
Néhány fotóm, s egy pár perces videómontázsom „maradt belőle hírmondónak”. Talán megmutat valamit abból, mit miért írtam fentebb.
A Fesztivál szervezőinek köszönet a színvonalas programért! További hasonló sikereket a második évtized(ük)re!
Folytatódjon az ő ÉRDekes, nagy utazásuk!
AVL-Érdi Jazz Fesztivál, 2024. szeptember 14.
Fotó: Farkas László Fecó