A tipikus német nevű, akkor éppen 24 éves amerikai gitárost 1994-ben „fedeztem fel” magamnak, amikor egy több hetes rotterdami tartózkodásom során alaposan bevásároltam a holland Criss Cross márka lemezeiből. (Ez a kiadó nem licenc anyagokat jelentet meg, hanem általuk finanszírozott – Amerikában vagy Hollandiában rögzített – kiváló stúdiófelvételeket.) A fiatal zenészeket kifejezetten támogatják, csak egy példa: Kenny Garrett első lemezét is ők adták ki… Nos, a neves tenoros, Seamus Blake „The Call” c. debüt-albumán 1994-ben Rosenwinkel gitározott. Jómagam tehát éppen 30 éve igyekszem követni művészetét.

Érdemes tudni, hogy a muzsikus családból származó philadelphiai gyerek 8 évesen zongorázni, majd 12 éves korától gitározni tanult. (Meglepő, hogy nem a rock, hanem a jazz felé orientálódott.) A művészeti középiskolában olyan – később világhírnévre szert tett – ifjak voltak a társai, mint Christian McBride és Joey DeFrancesco. 1988-tól a bostoni Berklee hallgatója lett, de két és fél év után az iskola dékánja, Gary Burton hívta meg együttesébe és ez „visszautasíthatatlan” ajánlat volt. Brooklynban történt letelepedése után olyan márkás együttesekben szerepelt, mint a Paul Motian Electric Bebop Band vagy a Brian Blade Fellowship. 1995-től a Verve művésze és a Q-Tip együttesben már Ben Street (bőgő) és Jeff Ballard (dob) a partnerei, akik a városligeti koncerten is kísérői voltak. Korábban Mark Turner volt a tenoros, most viszont az ifjú Ben Wendel fújt, aki két éve ugyanezen a helyszínen Shai Maestro együttesével lépett fel. Mint már említettem, az utóbbi években a kortárs jazz legkiemelkedőbb művészeit különféle formációkban mi is láthattuk, így aki odafigyel a lehetőségekre, szinte a New York-i kínálatot is megtalálja Budapesten. Ennek igazolására emlékeztethetem az olvasót arra, hogy a BMC nagytermében 2019-ben a Human Feel együttesben is láthattuk már Kurt Rosenwinkelt, majd 22-ben Ben Wendelt az MZH-ban, de Jeff Ballard és Mark Turner is játszott már magyar színpadon.

A napokban 54 éves Kurt Rosenwinkel nemcsak kiemelkedő gitáros és márkás komponista, de ismert oktató, producer, sőt saját lemezkiadóját, a Heartcore-t is működteti. És ne felejtsük el, hogy egészen jó zongorista is, mint ezt a koncerten is bizonyította. Azon zenészek felsorolásában, akik művészetére hatással voltak Parker és Coltrane mellett korunk nagy gitárművészei: John Scofield, Pat Metheny és Bill Frisell is szerepelnek. De Monk, Bud Powell, Lennie Tristano és Keith Jarrett hatása is felismerhető játékában, ha már zongorázásra is „adta a fejét”… Művészetében valóban „összeér” ennek a műfajnak minden csodás korszaka, stílusirányzata. Hazai vonatkozású érdekesség vele kapcsolatban, hogy Szabó Dániel 2007-es „Frictions” (Súrlódások) c. lemezén három számban (köztük a címadóban is) játékával színesítette a produkciót. (Nagyon szomorú, hogy a ritmustengely két oszlopa: Szandai Matyi és Mohay Andris már nincsenek köztünk.)

A helyszín megválasztása szerencsés volt, hiszen az ilyen intim muzsikához egy klub vagy egy ilyen kisebb terem az ideális. (Nekem ugyan kicsit furcsa az „üvegkalitka”, de ez csak hajlott korom konzervatívabb ízlésvilágával magyarázható.) Voltaképpen egy érdekes – tíz helyszínen előadott – projektnek voltunk tanúi, amely a The Next Step Bandnek a New York-i Smalls jazzklubban 1996-ban rögzített „élő” felvételeit tartalmazó lemezét idézte fel. Az akkor velük játszó Mark Turnert most Ben Wendel (1976) helyettesítette.

A pompás zenefolyam felejthetetlen élményét nem könnyű felidézni. Ilyenkor érzi az ember, hogy milyen nehéz az élő zenéről írni, míg a lemezek esetében módunk van a részletek többszöri felidézésére is. Így inkább benyomásaimat osztom meg olvasóimmal. Nem lemezbemutatónak mondanám a koncertet, hiszen csak részben hangzottak el a korongon is megtalálható számok, ugyanakkor további remekműveket is hallhattunk. Természetesen minden tétel Rosenwinkel szerzemény volt. A „Safe Corners” és a „Zhivago” alapozta meg a hangulatot, mindkettőt hosszú gitár-intro vezette be, amely megmutatta a főszereplő „oroszlánkörmeit”. Számomra a Jeff Ballard (1966) dob-introjával induló „Filters” jelentette a csúcsot, amelyben a gitár és a tenor közötti interakció a frázisok rövidítése révén (16-8-4-2 ütemes periódusaival) épült fel.

Az ezt követő kollektív improvizáció szinte a határokat feszegette. A két főszereplő mellett a ritmustandem alig kapott egy-két rövid szólót, de lehengerlő jelenlétük minden pillanatban érezhető volt. Ez a négy művész őszinte, mély átéléssel osztotta meg mondanivalóját a közönséggel, sztári allűrök nélkül. A lemezen is játszott „Use of Light” is elhangzott még, majd Rosenwinkel a Yamaha zongorához ült és a koncertet záró „The Next Step” c. kompozícióját adta elő trióban. Már a hosszú intro is bizonyította, hogy Rosenwinkel nem „műkedvelő” pianista, hanem erősen intellektuális zongoraművész. De a közönség „visszatapsolta” a levonult négyest, akik a „Two Lips” c. ráadás számmal búcsúztak. Jól esett ismét a komplett kvartettet hallani. Ezt aztán már nem sikerült „újrázni”, hiába volt minden vastaps…

A koncert után a „leader” jött ki a lemezt dedikálni és legalább 30-40 CD gazdára is talált. Rosenwinkel kedvesen elbeszélgetett a hozzáfordulókkal, így Rieger Attilával és Varga Bendegúzzal is. Zoller Attila, (akit hála Istennek személyesen is ismerhettem) neve most is bűvszó volt, gitárosok esetén ez mindig hatásos. Így aztán Kurt segítségével még bejuthattam a többiekhez is. Nem mindennapi élmény ilyen nagy művészekkel szót váltani. Ez tette fel a koronát erre a felejthetetlen zenei élményre. És hadd tegyem hozzá: „a jelenlét varázsát semmi sem helyettesíti”.

Közreműködtek:

Kurt Rosenwinkel     gitár, zongora
Ben Wendel     tenorszaxofon
Ben Street    nagybőgő
Jeff Ballard    dobok

Magyar Zene Háza, 2024. október 25. 

 Fotó: Sztraka Ferenc

Jókedvűen telt a beállás is.

A gitár.