Bár egyes hazai híradások szerint másodszor lépett fel Barron kis hazánkban, de –  a különben természetes eleganciájával, és könnyed, tökéletesen érthető konferálásával kitűnő művész, mindjárt az elején pontosan elmondta, hogy először a Philip Morris Superband keretében játszott Budapesten (ez a Kongresszusi Központban volt 1992. október 17-én), majd (alig harminc évvel később) kétzongorás duóban a Zeneakadémián 2022. március 8-án Dado Moroni (1962) olasz, de New Yorkban élő muzsikussal, akivel szeret ilyen koncerteket adni. (Azt egyébként akkor sem értettem, hogy miért éppen ezzel a felállással kellett Kenny Barront bemutatni a hazai közönségnek.  Következmény: félház a Zeneakadémia egyébként sem túl „nagytermében”. Itt most nem térnék ki a hazai rendezőszervek kolosszális melléfogásaira, amiről így 80 felett járva tudnék mesélni.)

Jómagam Barront úgy ismertem meg lemezen, hogy a hollandiai Criss Cross lemezkiadó számos „feljövőben” lévő amerikai muzsikusnak Amerikában vagy éppen Hollandiában rögzített lemezét publikálta (ezek nem licenc lemezek voltak, hanem eredeti, saját kreációk!) Amikor többször is Hollandiában tölthettem heteket, akkor „jót merítettem” a Criss Cross kínálatából és így szereztem be az 1983-as „Green Chimneys”-t, majd az 1990-ben rögzített „Invitation”-t. És hol vették fel őket: Rudy van Gelder stúdiójában! Persze ettől kezdve mindig figyelemmel kísértem ezt a remek pianistát, pl. a Dave Hollanddel készített „The Art of Conversation” című duó albumáról 2014-ben 5 pontos kritikát írtam a Gramofonba.

Mondanom sem kell, hogy mennyire megörültem, amikor megtudtam, hogy a mostani európai koncertkörút állomása lesz Budapest is. A 81 éves zongoraművész kísérői jóval fiatalabbak voltak: a remek japán bőgőse, Kiyoshi Katagawa, akit – őszintén szólva – nem nagyon ismertem (bár Makoto Ozone „Dear Oscar” c. triólemezén ő játszik) és az afro-amerikai dobos, Johnathan Blake, akinek játékával viszont az utóbbi években több CD-n találkozhattam. (pl. Dr. Lonnie Smith: Breathe és All in My Mind)

Kenny Barron (1943, Philadelphia) munkásságát nem volt nehéz megismerni, mivel éppen félszáz album van a háta mögött (ezek persze csak a saját neve alatt megjelent lemezek). Játszott szinte mindenkivel Gillespietől Freddie Hubbardig , Lee Morgantól Stan Getzig, és sidemanként rengeteg lemezen olvasható a neve.

Kiyoshi Katagawa (1958, Osaka) 30 évesen telepedett le New Yorkban és partnerei között olyan nagy nevek vannak, mint Kenny Garrett, Jimmy Heath, Jon Faddis, Brian Blade vagy honfitársa, Makoto Ozone.

Jonathan Blake (1976, Philadelphia), Barron „földije”, igaz 23 évvel fiatalabb nála. Az új generáció jeles képviselője. Nekünk nagy öröm tudni, hogy 2019 tavaszán egy Oláh Kálmán kvartett formációval is játszott a New York-i Small’s jazzklubban Tim Ries és John Hebert társaságában.

De mi is történt a „Triólógia” égisze alatt? Bár olvastam némi fanyalgást is, szerintem azonban szinte kifogástalan, remek koncert volt. Bárcsak minden jazzrendezvényről ilyen elégedetten távozhatnánk… Tény, hogy nem újították meg a műfajt, de a mindenki által imádott Oscar Peterson (akit ötször láttam) vagy a Modern Jazz Quartet (akiket háromszor) nem azt a magas színvonalat produkálta-e évtizedeken keresztül szinte semmi változtatás mellett? A Kenny Barron Trio kidolgozott, mesés játéka felvonultatta a triózás minden szépségét, a műfaj legjobb hagyományainak jegyében. Éppen az volt lenyűgöző az én olvasatomban, hogy az olyan lerágott csontokból is ünnepi lakomát csináltak, mint a „Love for Sale” és az „Embreceable You”. Megnyalhattuk utána az ujjainkat – maradva a gasztronómiai hasonlatnál… Barron három saját kompozícióját is előadta a mesterhármas, két Monk szám is szerepelt (Monkot annyira szereti Barron, hogy számos lemezén akad egy-két Monk szerzemény), a Billy Strayhorn - Duke Ellington szólózongora egyveleg pedig egyenesen káprázatos volt. (Ezt előadta 2022-ben is szólóban a ZAK-on.)

Barron tehát nem bűvészkedett, nem hozta el az évtizedek óta esedékesnek vélt „jazzforradalmat”, csak éppen felidézte (abszolút mai hangvételben) ennek a sokat megélt műfajnak a legszebb pillanatait. Csak hálásak lehetünk érte! Annyit még hozzátennék, hogy az utóbbi évtizedeket négy nagy újító dominálta: Jarrett, Corea, McCoy Tyner és Brad Mehldau, de ne becsüljük le a jobbnál jobb mainstream pianistákat sem, akik közül a legelsők között említendő Kenny Barron.

A két kísérő is hangszerének mestere volt. Katagawa remekül kísért és néhány szólója (pl. a Shuffle Boil-ban) káprázatos volt. Mind a hangszertudása, mind pedig bőgőjének soundja ideális volt! Blake szenzitív kísérete eszményi volt a triójátékban, szólói ugyan parádésak voltak, de nekem annyira azért nem hiányoztak ehhez az intim muzsikához.

Hát én így éltem meg ezt a csodás zenei varázslatot. Azért annyit még hozzáteszek, hogy írd és mondd, az egyetlen voltam, aki öt CD-vel a kezemben megkértem az öltözőkhöz vezető ajtónál strázsáló kedves kislányt, hogy ha már nem járulhatok a művész színe elé, legalább vigye be és szignáltassa. Ez meg is történt, kicsit kevésnek találtam a kétmilliós főváros „jazz szakértőinek” eme heves érdeklődését. Csak remélni tudom, hogy a Lajtán túl még talán aktívabbak a letöltős „zenebarátok”. No comment.  

A koncert programja:

• Love for Sale (Cole Porter)
• Magic Dance (Kenny Barron)
• Nightfall (Charlie Haden)
• Calypso (Kenny Barron)
• Embraceable You (George Gershwin – Ira Gershwin)
• Shuffle Boil (Thelonious Monk)
• Lotus Blossom/A Flower is a Lovesome Thing/Melancholy/The Star-Crossed Lovers (Billy Strayhorn, Duke Ellington)   szóló zongorajáték
• Cook’s Bay (Kenny Barron)
• ráadás:   Well, You Needn’t   (Thelonious Monk)

Közreműködtek:

Kenny Barron    zongora
Kiyoshi Kitagawa   nagybőgő
Johnathan Blake    dobok

Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  2024. november 25.

Fotó: YT, várjuk a Müpa fotóit, és közöljük, amint megkapjuk