Nem hiába írtam 2020-ban, a műfaj történetének egyik legnagyobb zongoraművésze 75-ik születésnapjára megjelent méltatásomban az alábbiakat: „Az ECM kiadó hervadhatatlan érdemeket szerzett Jarrett lemezeinek gondozásával. Szinte minden koncertet rögzítettek, és nem ritkák a többéves késéssel megjelentetett felvételek sem. Az 1972-es tokiói koncertet például több, mint harminc év után jelentették meg „Sleeper” címmel. Elképzelhetetlen kincsek pihenhetnek még az archívumban, amelyek előbb-utóbb biztosan eljutnak a rajongókhoz.” A jóslat bevált, hiszen Jarrett minden – korábban még ki nem adott – felvétele óriási érdeklődésre tarthat számot. Pláne, ebben az esetben, amikor is egy 32 éve rögzített zenei anyagról beszélünk, ami a művész pályájának legfényesebb korszakában keletkezett. Ráadásul ezeket a felvételeket ugyanazon a koncerten rögzítették, amelynek első felét két évvel később (1994-ben) az ECM megjelentette „At the Deer Head Inn” címmel. A koncertet ugyanis Jarrett szülőhelyén, Pennsylvania állam Allentown nevű kisvárosában, a Szarvasfejről elnevezett night clubban rendezték. Nos, ennek a folytatása az itt tárgyalandó lemez, amely további nyolc felvételt tesz közzé, mégpedig ugyanazon a napon rögzített felvételeket.

Már a korábbi lemez hét száma is lebilincselő élmény volt, hiszen nemcsak azzal brillírozott Jarrett, hogy az úgynevezett Standard Triójához (Gary Peacock bőgő, Jack DeJohnette dob) hasonlóan bátran nyúlt a jazzirodalom mindenki által ismert és kedvelt darabjaihoz, és alkotta azokat újra elképesztő kreativitással, de ezt még azzal is tetézte, hogy úgyszólván egy másik „standard trióval” mutatkozott be, amelyben Gary Peacock bőgőzött és Paul Motian dobolt! Ez a lemez kaphatta volna akár a Vol. 2. jelzést. Címe „The Old Country”, ami egyszerűen az egyik szám, egyébként Nat Adderley szerzeménye. Emellett elhangzik két Cole Porter, egy Gershwin, egy Victor Young, egy Monk kompozíció és még további két sztenderd. Mi több, ennek a lemeznek a kísérőfüzetében is – az ECM-től szokatlan módon – közlik Jarrettnek az első lemezhez csatolt írását 1994-ből, amiből megtudhatjuk, hogy ebben a klubban játszott 16 éves korában, mint zongorista egy trió élén. Időközben más hangszerekkel is kísérletezett, játszott marimbán, sőt Stan Getz vendégjátéka alkalmával gitáron is. A füzetben olvasható a kiadó nagynevű vezetőjének, Manfred Eichernek rövid magyarázata a lemezre vonatkozóan. (Hát ezt hiányoljuk sokszor az egyébként csodás ECM kiadványoknál.) Érdekességként még emlékeztetném az olvasót, hogy a korábbi lemezen olyan „őskövületeket” kelt életre Jarrett, mint a „Basin Street Blues” vagy a „Bye Bye Blackbird”. Kell-e ennél meggyőzőbb bizonyíték arra, hogy a jazzben nem a „mit”, hanem a „hogyan” a döntő?

Jarrett csodálatos művészetét mi is megismerhettük, az idősebb generáció (mint magam is) 1992-ben láthattuk először a székesfehérvári Alba Regia jazzfesztiválon, mégpedig trió felállásban, amelyben Charlie Haden bőgőzött és Paul Motian dobolt. Talán meglepő, de Jarrett néhány számban szopránszaxofonon játszott! Később azután Budapesten vagy öt alkalommal láthattuk a Zeneakadémiától a Müpáig, szólókoncertektől a Standard Trióig. (2016. július 3-án a Müpában adott szólózongora-koncertjét később az ECM ki is adta.)

De mivel is hódította meg a sztenderdeket játszó Jarrett a közönséget, sőt az eleinte fanyalgó kritikusokat is? Úgy, hogy teljesen átformálta és felfrissítette azokat, és az azokra épülő improvizációs játékot. Nem ódzkodott a kifejezetten szép dallamos témáktól, a stílusos harmóniamenetektől. Alighanem joggal bírálta a modern jazzben egyre inkább elterjedt szemléletet, mely szerint mindenkinek elsősorban saját szerzeményeket kell előadnia. Jóformán száműzték a dallamokat, a mainstream jazz akusztikus hangzásvilágát. Jarrett viszont összetett és színgazdag zenei világot hozott létre, amelyben a romantikus, impresszionista hatásoktól a latin és az afrikai ritmikáig sok minden helyet kapott.

Ezen a lemezen is remekül érvényesül Jarrett káprázatos dallamvezetésű improvizációs technikája két társának szenzitív játékával kombinálva. Ez a trió a szó szoros értelmében játszik, a zene három síkon zajlik, egyikük sem kíséri a másikat, miközben mindhárman alkalmazkodnak egymáshoz. Játékukban a spontán, a megérzésen alapuló, és a tudatos, interaktív együttműködés egysége érvényesül. Jarrett mindig is egyenrangú félként kezelte társait, akik ki is érdemelték megbecsülését: nem véletlenül szerepel a nevük a címlapon ugyanolyan nagybetűkkel, mint a Mesteré. Mind Peacock, mind Motian évtizedeken keresztül voltak triójának tagjai, ha nem is mindig egyszerre, hiszen pl. a Standard Trio dobosa Jack DeJohnette volt, de Motian már 1972-ben is kísérte Fehérváron, Peacock pedig szinte mindig vele játszott Montreux-tól Tokióig. Azt aligha kell bizonygatni, hogy mindhárman kitűnő hangszeres művészek, együtt pedig a jazz legizgalmasabb oldalát, az összjáték csúcsát mutatják be. Gary Peacock, itt inkább a tradicionális basszusjátékot képviseli. (Emellett persze az avangárd egyik kiemelkedő képviselője is.) Szépen felépített szólói nagy tetszést váltanak ki a közönségből. Motian pedig egyike volt a leginkább szenzitív dobosoknak, itt ő is maximálisan alkalmazkodik ehhez az intim muzsikához, egyszerűen és halkan játszik. A számok – lévén koncertfelvételek – elég terjedelmesek, 7-10 perc hosszúak, még egy 13 perces is akad.   

Keith Jarrett – Gary Peacock – Paul Motian:  The Old Country        ECM Records,    Hangvető

• Everything I Love (Cole Porter)
• I Fall in Love Too Easily (Jule Styne – Sammy Kahn)
• Straight No Chaser (Thelonious Monk)
• All of You (Cole Porter)
• Someday My Prince Will Come (Frank Churchill – Larry Morey)
• The Old Country (Nat Adderley)
• Golden Earrings (Victor Young – Jay Livingston – Raymond B. Evans)
• How Long Has This Been Going On (George Gershwin – Ira Gershwin)

Közreműködnek:

Keith Jarrett   zongora
Gary Peacock  nagybőgő
Paul Motian  dobok

Élő felvétel a Deer Head Inn-ben 1992. szeptember 16-án.