Mindenesetre az ország meghatározó szólistáiból álló házigazda zenekar kezdte a koncertet, és a Wayne Shorter mérföldkőnek számító 1966-os „Speak No Evil” albumáról választott „Witch Hunt” egyből jazzre hangolta a közönséget. Pataj György zongorán, Soso Lakatos Sándor alt-, Molnár Sándor tenorszaxofonon, Orbán György bőgőn, és Pecek Lakatos András  dobon azt a sokak által a jazz aranykorszakának tartott, főként az 1939-ben alapított legendás Blue Note kiadó lemezein megjelent, az ’50-es évek végén kialakult hard bop-ban gyökerező, leginkább jazzszerű jazzt szólaltatta meg, mely Gonda János fogalmazásában az erőt, az ösztönösséget, a ritmikai lendületet, a vitalitást állította előtérbe. Shorter lemezén Herbie Hancock zongorázott, az ő négy évvel később ugyancsak a Blue Note által kiadott, Dr. Martin Luther King emlékének szentelt „The Prisoner” albumán hallható szerzeménye, az „I have a dream” közben a szólókat már egyre hangosabb tetszésnyilvánítások követték.

A fergeteges kezdésnek köszönhető koncert végi hangulatban a zenekar nagy tapsokkal kísért bemutatása után szólította Pataj György színpadra Moldovai Dórát, aki már bejövetelekor magával ragadta a közönséget. Pedig nem bevonult, csak bejött, nem csinált semmi különöset, csak megjelent, és természetesen viselte, hogy színpadon van. Ezt hívják kisugárzásnak, amelynek jeleit a közönség tudat alatt is veszi, és keveseknek adatik meg. Aztán persze énekelt is. Thelonious Monk „Round Midnight”, meglepő drámaisággal előadva, majd Shorter 1964-ben megjelent „Night Dreamer” lemezéről a „Black Nile”, amelyhez Gregory Porter írt szöveget és énekelte 2010-es „Water” című albumán, és amelyben Dóra scattelését is megcsodálhattuk. Korosztályától hasonló élményt utoljára jó pár évvel ezelőtt, szintén a Csillagvizsgálón feltűnt Horváth Cintia vizsgakoncertjén kaptam.

A második rész az elsőhöz hasonló forgatókönyv szerint, instrumentális darabokkal indult. A kissé méltánytalanul elfeledett, Art Blakey zenekarában feltűnt, majd hosszú pályafutása során Lovanoval is jó ideig játszott zongorista, John Hicks 1979-es debütáló lemezének címadója, az „After The Morning” egyből lázba hozta a közönséget, a kérdés ugyanúgy felvetődött bennünk, mint a koncert elején, egy ilyen kezdés után még milyen magasságokba lehet eljutni. A választ rögtön a folytatásban megkaptuk, határ a csillagos ég, és ez a katarzist hozott élmény a Facebookon közétett videón is megtekinthető. A BJC-ben is többször fellépett Bob Mintzer komponálta „Children’s Song” (1991) közben Dave Liebman anno a Broadcast Music World honlapján olvasható gondolatai jutottak eszembe a franciák által definiált "Le Roi du Monde" érzésről. Mint mondta, bár minden igazi muzsikus ezt az érzést szeretné átélni játék közben, de ez akkor sem mindig sikerül, ha amúgy minden úgy megy, ahogy kell. „A jazz improvizáción alapul, olyan azonnali művészet; ahogy valós időben látod - nincs múlt, nincs jövő. Ha ebben a jelenlegi időben a társaid úgy játszanak veled, ahogy elképzelted, jól érzed magad, amikor játszol, és a közönség is ugyanolyan hullámhosszra hangolódik, nagyjából egy szóló időtartamáig, három-öt percig, úgy érezheted, te vagy a világ királya. Ez egy hihetetlen érzés, és ha átélted, akkor máris tovább kell lépned a következő dalra, vagy a következő előadásra, de az élmény dolgozik benned, és mindig reméled, hogy sikerül újra létrehozni azt a pillanatot.” Pataj György és zseniális társai hosszú percek alatt többször is szinte extázisban játszva a világ királyainak érezhették magukat, de a "Le Roi du Monde" érzést a velük egy hullámhosszra hangolódott közönség is átélhette.

A két sokkal inkább post, mint hard bop feldolgozás után, ahogy Liebman is mondta, máris tovább kellett lépni a következő dalra. A „Social Call” Gigi Gryce nagyzenekarra hangszerelt változatát Betty Carter vitte sikerre 1956-ban, most Pataj György kvartettre hangszerelt változatával Moldovai Dóra kapott nagy tapsot. Továbbra is az ötvenes éveknél maradva, de végül visszatérve a Blue Note vonalra, Horace Silver Monk, Parker és a többi bebop muzsikus mecénásaként hírnevet szerzett Pannonica de Koenigswarter bárónőnek 1954-ben írt kompozíciója, a „Nica's Dream" 40 évvel későbbi, énekes változata következett, a Feather nevű amerikai énekes duó alapítója, Alan Copeland szövegével. A vastaps közepette nem sokat kellett tanakodniuk, hogy a ráadás mellett döntsenek.

Karácsony előtt a „Winter Wonderland” ideális választás a búcsúra. Felix Bernard és Richard Bernhard Smith 1934-ben írt dalát Pataj György receptje szerint Dóra cukormáz mentesen tálalta, így a hasonló dalokra allergiás, feketeöves jazz közönség kemény szívét is megdobogtatta.

Pataj György tehetségére már jazztanszakon szerzett diplomája előtt, a Bartók Rádióban 1998-ban rendezett Füsti Balogh Gábor Jazz-zongora Tehetségkutató harmadik helyezettjeként, és a krakkói fiatal nemzetközi jazz-zenekarok versenyének szólistadíjazottjaként is felfigyeltek. Pályakezdőként hívta zenekarába Pege Aladár, majd Kőszegi Imre és olyan muzsikusokkal játszhatott, mint Lakatos Pecek Géza, Tomsics Rudolf, Csepregi Gyula, Babos Gyula. Közben 2009 körül saját formációját is összehozta Oláh Péter bőgőssel és Pecek Lakatos András dobossal. Ez az alaptrió bővült fúvósokkal kvintetté, kezdetben a klasszikus trombita-szaxofonos, majd egyre inkább a kétszaxofonos felállással. A fúvósok cserélődtek az évek során, több nagy üstökösként berobbant tehetség is megfordult itt, akik időközben álló csillagok lettek, de a koncepció nem változott. A hard bop, a „leginkább jazzként hangzó jazz” gazdag és sokszínű kincsestárból válogatott, állandóan bővülő repertoár viszont mindig az újdonság élményét adta. Az alaptrióból Oláh Péter még együtt játszott egy darabig a hét éve érkezett két zseniális szaxofonossal, Molnár Sándorral és Soso Lakatos Sándorral, majd a bőgőt tőle átvevő Orbán Györggyel kialakult a jelenlegi felállás, amelyhez ez alkalommal Moldovai Dóra is csatlakozott.

A Harmónia Jazzműhely mindig ügyelt arra, hogy a tehetséges, de még be nem futott talentumok, a tanuló vagy frissen végzett konzis és egyetemista diákok is pódiumhoz jussanak, lehetőséget kapjanak bemutatkozásra a nagyközönség előtt. A Csillagvizsgáló sorozatban évente több alkalommal a zenész utánpótlás legtehetségesebbjei, javarészt ismeretlen fiatal tehetségek mutathatják be tudásukat. Ezen a tehetségbörzén tűnt fel a Bartók konzi végzőse, a Székelyföld legkeletibb magyar többségű városából, a Berecki-havasok lábánál fekvő Kovásznából érkezett Moldovai Dóra is. Bár a helyi Kőrösi Csoma Sándor Líceum természettudomány osztályának diákjaként mérnöki pályára készült, már általános iskolában népdalversenyeken vett részt, és megyei megmérettetések után eljutott az országosra is, ahol különdíjat kapott. Tinédzserként aztán zenekart is alapított, több rendezvényen, koncerten fellépett, és benevezett a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyarul beszélő líceumi diákok számára több zenei kategóriában meghirdetett tehetségkutatójára, ahol zeneiskolások között indulva harmadik lett. Ahogy a Székely Hírmondóban elmondta, „úgy gondolom, a zene iránti vonzalmam mindig is legbelülről jött, én kerestem a lehetőséget, hogy kapcsolatba kerülhessek vele. Sokféle zene tud inspirálni, sokfélébe belekóstoltam már, és jelenleg is azon vagyok, hogy megalkossak valami olyat, ami én vagyok. Nagyon sokáig nem mertem magamnak bevallani, hogy zenét szeretnék tanulni, hogy zenésszé, énekessé, előadóművésszé szeretnék válni.” A sikeres érettségit követően Dóra szakítva mérnöki ambícióival tudatosan készült az énekesi pályára, és mivel Romániában a zeneoktatás igen gyenge színvonalú, egy pesti jazztanszakos lánytól kezdett zeneelméletet tanulni, aki egyre jobban felkeltette érdeklődését a jazz iránt. Felvették a Bartók Béla Konzervatórium jazzének szakra, majd elvégezvén, már a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója. Kicsi korában megszerette az éneklést, egy játék mikrofonnal a kezében énekelte azokat a slágereket, amiket anyukája hallgattatott meg vele, most egy igazival, egy patinás klub színpadán egy kiváló, a hard bop nagyköveteként emlegetett sztárzenekarral adott feledhetetlen koncert után ugyanaz az ember szeretne lenni a színpadon, mint akivel hétköznap, az utcán találkozunk.

Fotó:  Somogyvári Péter