A koncert, amelyről írnék, pontosan ilyen volt. Persze, a koncertet jegyző zenészeket ismervén sejthető volt az eredmény, de ekkora elementáris bulira nem számítottam.
A történet két szálon indult. Egyfelől, adva volt Roby Lakatos, aki a nyugat-európai szinti szving, vagy más néven manouche zene világszínvonalú képviselője és hegedűvirtuóza. Roby 2018-ban találkozott az akkor frissen alakult, nagyszerű zenészekből Kárpáti Róbert által összeállított Gypsy Jazz Banddel, és azóta gyakran koncerteznek együtt nagy sikerrel szerte a világban.
Másfelől itt van a korosodni képtelen Horváth Charlie, azaz „csak” Charlie. A legnagyobbaknak bőven elég egy becenév, mindenki azonnal tudja, kiről is van szó. Persze, ezt az ismertséget ki is kell ám érdemelni valahogy, de erről fölösleges bármit írnom, hiszen elég bekapcsolni a rádiót és azonnal tisztába tevődik a felállás. Charlie az ország egyik legismertebb embere, zenésze, énekese, zenekarvezetője, mindezt saját jogán kivívva, kiérdemelve.

Az előzményekhez tartozik, hogy Lakatos Roby és a Gypsy Jazz Band a koncertjein főleg a manouche muzsikát játssza, természetesen a nagy standard daloskönyv örökzöldjeivel párosítva. A manouche zenét gyakorlatilag a legendás Stephané Grapelli és Django Reinhardt játszotta ebben a formában először, és ők tették a műfajt elismertté, sőt világhírűvé. Ebben a zenében a gitár sound az alap, emellett hegedű, zongora és a nagybőgő alkotják a hangszerparkot. Bármilyen érdekes, dob nincsen ebben a sodró lendületű és ritmusú zenében, de ha jól játsszák, fel sem tűnik a dob hiánya, illetve mégis, a hangszerek sokkal elkülöníthetőbben kihallhatók a legnyaktörőbb tempójú számokban is. Roby és a Gypsy Jazz Band az égvilágon mindent le tud játszani ebben a felállásban, csak elindulnak valamerre, aztán újabb és újabb rácsodálkozások következnek, mosolyogva hallgatom a szenvedélyes forgószelet.

Charlie-ról a jazzkedvelők tudják, hogy ő mindig is „dzsesszelt”, még a becenevét is Charlie Parker után kapta anno. Jól ismeri, és időnként előveszi a standardek valamelyikét, és utánozhatatlan módon énekli ezeket a nagy daloskönyvbéli régi slágereket teljes összhangban a saját magyar örökzöldjeivel. Charlie egy egyedi formációval, a Trio Special zenekarral - Oláh Tzumo (zongora) és Egri János (nagybőgő) - időnként jazzklubokban is fellép, én magam is két koncertet is meghallgattam 2015-ben a BJC-ben, nagyszerű zene volt mindvégig.
Roby Lakatos január közepén játszott a Budapest Jazz Clubban, ott említette a mostani egyedi felállású koncertet, amely a Gazdagrét mentén az M1-M7 autópálya torkolatánál (az egykori „Osztyapenkónál”) lévő Open Road Bázisban került megrendezésre.

A hely egy tipikus rendezvénycentrum, illetve étterem bárpulttal, sok asztallal. Színpad igazából nincs is, az előadásokat a terem egyik sarkában kialakított részen tartják. Nem volt ezzel semmi baj, jól szólt minden, a közönség az asztalok mellől tényleg testközelből figyelte és élvezte a koncertet. Egyedül a világítás volt előnytelen, a zenekar nagy része árnyékban volt végig, a plafonon lévő színes reflektorok inkább egy diszkóra szocializálódtak, de ismétlem, ez senkit sem zavart, csak engem, mert így nem sikerült igazán jól megvilágított képeket készítenek a koncertről.

A Gypsy Jazz Band kegyetlen jól szólt végig, a három gitár, két hegedű, zongora, nagybőgő hangszer-összeállítás tökéletes volt erre a zenére. A zenekarról csak felsőfokon tudok írni. Roby mellett Bóni Laci, a második hegedűs igazán ízesen támogatta a prímást, de amikor ő is szólózott, megvillantotta a virtuozitását.

A három gitáros is külön tanulmányt érdemel. Látszólag ott „sikálnak” egymás mellett, valójában a hátukon viszik a muzsikát és minden pillanatban kihallatszik az egyéni soundjuk, kiváltképp a szólókban. A legtöbbet Pintér Tibor szólózott, de Kökény Laci is klassz imprókat nyomott. Volt valami „spanyolos” íz is ezekben a szólókban, jól illett az összképbe.

A zenekar atyamestere, Kárpáti Rudolf óriási time-ját is végig kihallottuk, azaz nem teljesen végig, mert egy apró húrszakadás – részben – hátráltatta a játékát a koncert végén. Az egész koncert során egyértelműen látszott és hallatszott, hogy ő fogja össze a zenekart. Illetve nem biztos, hogy ez a jó kifejezés, ugyanis ilyen nagyszerű zenészeket nem kell csak úgy összefogni, a szigorú boss elég jól ismeri a zenekarának tagjait, ezért jó érzékkel inkább hagyta, hadd vágtassanak kedvük szerint, csak a körülbelüli irányt kellett tartaniuk.

Ifj. Cséki Kálmánról köztudott, hogy igazi, vérbő, nagybetűs jazz-zongorista, amire természetesen a mai estén sem cáfolt rá. A szólói tökéletesen illettek nemcsak a zenéhez, hanem a hangszer összeállításhoz is. Kellett ez a zongora hangzás, nem véletlen, hogy Charlie is elismerően villantott Kálmánra a szólók után.

Flór Noémi nagybőgőzött. Egyfelől, üde színfolt, hogy női hangszeres zenészeket is hallhatunk – sajnos, egyelőre még elég ritkán – másrészt a muzsika szempontjából végképp tökmindegy, hogy lány-e, avagy fiú brummogtat éppen, lényeg, hogy dögösen bőgőzzön. Noémi finom tónussal végig ott volt, sokat tett a hangzás kikerekítéséért.

A terem zsúfolásig megtelt, a közönség az első hangoktól vevő volt a hangulatra, zajos tapsokkal honorálták az elhangzottakat. Az első félidő második részében csatlakozott Charlie két standarddel, az „All of Me” és a „Fly Me To The Moon” hangzott el óriási tapsorkánt kiváltva. Az egész annyira spontán történés volt, „nagy zenészek összejönnek és jamelnek egy jót” jelleggel. Mind a zenekar, és természetesen Charlie is odatették magukat, ugyanakkor lejött, hogy lubickolnak a zenében. Lazán, dögösen, a közönséget azonnal megvéve nyomták egész este, nagyjából így képzelem el a mindenféle manírmentes, igazi, tiszta örömzenét.

A szünet után első meglepetésként a nagyszerű bőgős Flór Noémi is jókat énekelt, majd újabb, második meglepetésként Lakatos Myriam csatlakozott a zenekarhoz. Bevallom, még nem hallottam Myriamot énekelni, de már az első hangoknál megjegyeztem a nevét, gyönyörű hangon, igazi jazzes feelinggel kápráztatta el a közönséget. A „La Vie en Rose” dalt énekelte először, anyanyelvi franciasággal. Cyrille Aimée tett ebbe a régi, fülbemászó kupléba némi dinamitot Emmet Cohen a Covid-időszakban gyorsan legendássá vált lakáskoncertjeinek egyikén, az a felvétel most 7,4 millió megtekintésnél tart, de Myriam változata is nagyszerű volt, vevő volt rá a nagyérdemű.

A műsor vége felé ismét visszajött Charlie és Myriammal együtt belevágtak a gyönyörű „Az légy, aki vagy” című dalba. Mint az összes többi elhangzott közös szám, így természetesen ez sem volt elpróbált, összecsiszolt előadás, de pont ez a teljesen spontán laza attitűd tette olyannyira szerethetővé a számot, hogy a közönség mosolyogva, önfeledten együtt énekelt Charlie-ékkal. Jellemző, amikor a dal befejezése helyett Roby még belekezdett egy cikornyás szólóba, Charlie jókedvűen ránézett és megkérdezte „Hogy lesz vége?... Ja, igen!” és nyomták tovább. A közönség tombolt.

A ráadásnak szánt „Könnyű álmot hozzon az éj”-t is kórusban énekelte mindenki, talán még a felszolgálók és a biztonságiak is. Nagy jelenet volt, amint körbenéztem, minden asztalnál énekeltek és közben a telefonjaikkal vették az eseményeket. Bár nem szokásom, de most még én is megpróbáltam megörökíteni egy kis szeletet ebből az egyedi estéből. A befejezés után egyszerűen nem hagyták elmenni a zenekart. Némi vészhelyzeti tanakodás után egy blues sémát vettek elő, amire Charlie még valamikor 1964 táján írt jópofa szöveget „Néma a lány” címmel, és akkortájt az Olimpia zenekarral játszották világvégi kultúrházakban és szocialista falunapokon. Itt is volt interakció bőven, aztán egyszer csak vége lett a koncertnek.

Ritkán ér az a szerencse, hogy ennyire elementáris koncertet hallgathatok, nézhetek meg. Nem hiszem, hogy volna olyan sótlan közönség bármely világrészen, akiket nem ragadott volna el ennek a muzsikának és főleg az előadásnak a fantasztikus hangulata. Tényleg csúcstalálkozó volt, az igazi örömzene legjobb arcát mutatva mindenkinek, aki csak ott volt az Open Road Bázisban ezen az estén.

Legközelebb ugyanitt március 21-én lépnek fel, amikor Keresztes Ildikó lesz a vendégük. Április 21-én pedig majdnem ugyanezzel a felállással a MoMKultban lesz koncertjük.

A fantasztikus zenekar:

Roby Lakatos – hegedű, prímás
Bóni László – hegedű
Kárpáti Róbert – gitár
Pintér Tibor - gitár
Kökény László – gitár
ifj. Cséki Kálmán – zongora
Flór Noémi – nagybőgő, ének
Lakatos Myriam – ének 

Hiába elcsépelt a kifejezés, ennek az estnek tényleg igazi sztárvendége volt Horváth Charlie – ének

A műsor:

• Hungaria - Django Reinhardt
• Armando’s Rhumba - Chick Corea
• Troublant Bolero - Django Reinhardt
• Daphne - Django Reinhardt
• Blue Skies - Irving Berlin
• So Danco Samba - Tom Jobim & Vinicius De Moraes Ricardo Bossa
• The Shadow of Your Smile - Johnny Mandel & Paul Francis Webster
• All of Me - Gerald Marks & Seymour Simons
• Papa, Can You Hear Me - Michel Legrand
• Fly Me to the Moon - Bart Howard
• This Masquerade - Leon Russel
• Joseph, Joseph - Nellie Casman
• La Vie en Rose – Louis Guglielmi (Louiguy)
• Paroles, paroles - Gianni Ferrio & Leo Chiosso
• Ez a vonat - Csík zenekar
• Nah neh nah - Dirk Schoufs, Dani Klein, Una Balfe
• Az légy, aki vagy - Lerch István & Horváth Attila
• Könnyű álmot hozzon az éj – Várkonyi Mátyás & Miklós Tibor
• Néma a lány – blues, Horváth Charlie szövegével

Open Road Bázis, 2025. január 25.

 Fotó: Sztraka Ferenc

Pontos leírást ITT talál.