Az egyik hasonló hangulatú koncert a közelmúltból az Opus Jazz Clubban esett meg velem február elején. A gazdag budapesti jazz felhozatalból időnként nem könnyű kiválasztani, melyik koncertet hallgassam meg, persze, ez legyen a legnagyobb problémám az életben. De ez alkalommal nem kellett sokat tipródnom a választással, azonnal eldöntöttem, hogy az estét az Opusban töltöm majd az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál 2025 rendezvénysorozat koncertjén. Az eredetileg meghirdetett időpont egy héttel tolódott ebben a mind zenészeket és közönséget érintő influenzajárvány kellős közepén, de megérte kivárni a néhány napos szilenciumot.

A pódiumon hárman ültek, érdekes hangszerarzenál-összeállításban: a Fluidian művésznevű Emil Gherasim gitározott, Gőz László basszustrombitán, harsonán, furulyákon, tengeri kagylókon, Fekete-Kovács Kornél pedig trombitán, szárnykürtön, vad színekkel világító kapcsolókkal megspékelt szintiszerűségen és az IKEA-ból származó igen jutányos áron beszerezhető „Ordning” nevű rozsdamentes evőeszköztartón játszott. Mindhárman szakmányban koptatták a hangszereikhez illesztett elektronikákat is.

Emil Gherasimot eddig nem hallottam élőben játszani, csak felvételekről ismertem a soundját, de ez épp elég volt ahhoz, hogy kíváncsian várjam a megszólaló muzsikát. Emil egy régebbi kiadású Ibanez gitáron játszott, amely modellhez hosszas kísérletezés után a legjobban sikerült párosítania a gitároknál esetében eléggé szokatlan vonót. Nyilván, így némileg korlátozottan lehet kihasználni az érdekes hangzást, ugyanis köztudomásúlag a hat húr a gitárokon egy síkban fekszik a fogólapon, ezért igazából csak az alsó és a felső húrt lehet megfelelően megszólaltatni a vonóval. Az így elért, meglepően sokszínű hangzás egyfajta időtlen lebegést adott, a régebbi sci-fi tévéfilmekben ilyen háttérzene kísértett, amikor felbukkantak a földönkívüliek, akikről az első pillanatokban még nem lehetett tudni, hogy az emberiség nagy barátaiként érkeztek, avagy pedig korgó gyomrú emberevőkként. Emil zenéje azonban ettől jóval sokrétűbb, igen változatos és szép dallamok eredtek a gitár - vonó - elektronika triangulumból.

Csak a miheztartás végett: életem első jazzkoncertjén, 1975 februárjában a legendás Interbrass együttesben Gőz László harsonázott, úgyhogy az ő gyönyörű zenei világát azóta szeretem. Nagy sajnálatomra csak ritkán van alkalmam meghallgatni őt, örülnék, ha többet koncertezne. Lacit néhány éve a Nyitott Műhelyben hallottam először basszustrombitán játszani, megejtően szép tónusú, mélysötét árnyalatú dallamokat varázsolt elő a hangszerből, lenyűgözött.

Fekete-Kovács Kornél az őrá jellemző sokszínűségét és a határtalan zenei fantáziáját csillogtatta, amikor csak a hangszerekhez ért. A sokszínűség ezen a koncerten újabb értelmet is nyert, mert az előbb említett Novation (szinti? sampler? kontroller?) kapcsolói egyszer méregzöld, máskor rémes rózsaszín fényekkel világították meg Kornél tenyerét, de ezt csak optikai aláfestésként mondom, a zenétől függetlenül. A trióból Kornél az, aki sokféle formációban a leginkább „igazi” jazzt játszik, legyen az a jazz gazdag történetének bármely stílusából merített muzsika. Ezenkívül Kornélt gyakran hallani a jazzen kívüli határterületek zenéinek mindig hiteles előadójaként, alkotójaként. A trombita és a szárnykürt gyönyörűen illett a vonóval kilebegtetett gitárhangokhoz és Gőz Laci mély tónusú, rövid dallamaihoz. A basszustrombitához háromféle szordínót is használt Laci, érdekes volt a mély trombitahang változásait hallgatni a jól elkülöníthető tónusokban. A lágy, búgó hangú tengeri csigák is további színeket tettek hozzá a hangképhez. Végig működött a kollaboráció, ezt néhányan eltanulhatnák még az élet egyéb területeiről is.

Hogy mi volt ez a ma esti zene? Nem tudom egzakt módon meghatározni, de talán nem is kell. Leült a három zenész, majd halkan, magányosan először a gitár szólalt meg, aztán amikor a folyamat úgy kívánta, bekapcsolódtak a többiek is. Amolyan kortalan, nagy íveket játszottak teljesen szabadon. Ha úgy vesszük, „free” volt, hiszen nem voltak előre megírt kompozíciók, de még részek sem. Minden a pillanatban született, de mindhárom muzsikus megmaradt ezeken a halk, lassú, de nagyon szép íveken, a zene egy pillanatra sem vált hiteltelenné. Nem művészkedtek, nem tomboltak, csak szépen andalogtak, ráadásul nem is céltalanul, pontosan lehetett érezni, hogy valahonnan valamerre tartanak. Én gyönyörűnek találtam ezt az ambient, elgondolkodtató, lassú hömpölygést. Talán jellegében egy kicsit Jack DeJohnette: Peace Time című lemezének hangulatára emlékeztetett, már ha érdemes egyáltalán párhuzamokat keresni egy művészi alkotás esetén. Maradjunk annyiban, hogy ez a legigazibb kortárs zene volt mindenféle értelemben, hiszen mindenféle előzmény nélkül, ebben a pillanatban jött a világra a szemünk láttára.

A változatosság jó dolog, kell időnként egy ilyen téridőből kivett pillanat, amikor csak lebegünk egy kicsit.

Ez a kellemes hangulat a koncert után sem múlt el, de amint otthon beléptem a konyhába, nyitásként rögtön az Ordning evőeszköztartó vicsorgott rám a mosogató mellől. Ekkor azonnal elmúlt a lebegés és csak reméltem, hogy a feleségem nem hangolta-e el ezt a különleges hangszert a legutóbbi koncerten mosogatáskor.

Fluidian (Emil Gherasim) - gitár, elektronika
Gőz László – basszustrombita, harsona, furulyák, egyéb fúvós hangszerek, elektronika
Fekete-Kovács Kornél – trombita, szárnykürt, szintetizátor, elektronika

Hagyományos értelemben vett számok sem voltak, nemhogy számcímek…

Opus Jazz Club, 2025. február 04.

 Fotó: Sztraka Ferenc

Pontos leírást ITT talál.