Sokszor kezdjük a koncertbeszámolókat azzal, hogy ezt vagy azt a muzsikust nem kell bemutatni. Ez most kifejezetten fedi a valóságot, hiszen Tony az a „hazánkfia”, aki a külföldön karriert csinált jazzerek közül a legmagasabbra jutott. Jó, tudom Szabó Gábor... Ő szegény másfél évtizedes karriert futott be, az is inkább az éppen aktuális divat meglovagolásából adódott, itthon viszont agyonhallgatták, és két látogatása is a „leszálló ágban” történt. Zoller inkább a szakma részéről kapott elismerést, Bacsik pedig nem lett igazán ismert a jazzvilágban. Tony azonban csaknem öt évtizede stabilan elsőosztályú szaxofonos, aki egész karrierjét a nyugati világban építette fel, nemcsak a Frankfurti Rádió nagyzenekarának elismert szólistájaként lett ismert, de különféle saját formációival számtalan lemezt készített Európában és Amerikában is. Gyakran járt haza és együtteseivel elhozta a nemzetközi jazz legnagyobb figuráit Joanne Brackeentől Al Fosterig. Attól sem idegenkedett, hogy a hazai jazzelit jeles képviselőivel adjon emlékezetes koncerteket nyári vagy karácsonyi látogatásai alkalmával. Tony ma is az a kedves, barátságos ember, aki a 70-es években volt. (Bizonyíthatom, hiszen a legkorábbi idők óta ismerem.) Jellemző, hogy tavaly szeptember 20-án a Háló Jazzklub 150-ik, jubileumi klubestjének főszereplője ő volt, fiatal hazai zenészekkel (Szakcsi Lakatos Béla Jr., Pecek Lakatos Krisztián és Éles Máté). És az iránta való tiszteletünket jól mutatja, hogy mind Somogyvári Péter, mind jómagam késztetést éreztünk arra, hogy külön-külön beszámolót írjunk erről honlapunkra! (szept. 24. ill. 29.)

Most is nagy várakozással tekintettünk a koncert elé, amire a sokkal inkább emberléptékű Fesztivál Színházban került sor. A ráadással együtt kilenc darabot hallhattunk: a vendégek iránti tiszteletből elhangzott három koreai népdalfeldolgozás, egy magyar népdal képviselte a vendéglátó országot, amely Kodály Háry János c. daljátékának is egyik tétele, Tony és Tálas Áron két-két opusza, és a műfaj amerikai „feltalálói” előtti tisztelgés jegyében egy Cedar Walton kompozíció egészítette ki a repertoárt. A koncert első és utolsó száma a „leader” szerzeménye volt, mindkettőt tenoron adta elő – mondhatom fergetegesen! Különösen az indító „Blue Chili” volt kiváló illusztráció arra nézve, hogy Tony – hangszeres kiválósága mellett – kiemelkedő modern jazz komponista is. (Nem árt tudni, hogy a „Blue Chili” c. 2022-es albumán mind a kilenc számot ő jegyzi! A lemez bemutatókoncertje 2023-ban a Müpában felejthetetlen élmény volt a Covid miatti jazz-éhséget követően.)

Tony játékáról csak felsőfokon lehet beszélni. Rangjának megvilágítására talán elég elmondani, hogy annak idején Michael Brecker betegsége miatt őt kérték fel szólistának, amikor a Frankfurti Rádió Big Bandje dupla CD-t készített a „Porgy and Bess” dalaiból. A most előadott programban is kolosszális tenor- és szopránszaxofon szólók hangzottak el, bámulatosan felépített improvizációkkal. Tony játéka olyan mértékben azonnal felismerhető és mással össze nem téveszthető, mint a legnagyobb jazzikonoké. (A szopránszaxofont a másodikként előadott koreai népdalban, a magyar népdalban, az „Elastico”-ban és a ráadásban, egy újabb koreai népdalban használta.) De bármelyik hangszeren is játszott, azzal a világszínvonalú tudással varázsolta el a közönséget, amellyel még ebben a bőséges nemzetközi kínálatban sem sűrűn találkozik az ember. (Pedig jómagam korom és gyakori koncertlátogatói mivoltom okán láttam-hallottam már „néhány” szaxofonost Stan Getztől Joe Hendersonig, Joe Lovanotól Chris Potterig.) És annak a megemlítését sem hagyhatom ki, hogy Tony remekül konferált, (sohasem töri anyanyelvünket, mint néhány – pár évet külföldön töltött nagy művészünk), röviden megvilágítva a darabok hátterét, keletkezését.

Vitathatatlan, hogy Tálas Áron a zongoristákban igencsak bővelkedő hazai jazz szcéna szereplői közül is kiemelkedő, mi több ő sem csak kitűnő hangszeres, de avatott komponista is. Mindkét adottságáról meggyőződhettünk a koncerten, játéka lenyűgöző volt (nem véletlenül kérte fel Tony a közreműködésre) és két szerzeménye is méltóképpen mutatta zeneszerzői kvalitásait. A „Hargrove” természetesen a fiatalon elhunyt Roy Hargrove emlékét idézi, az „Elastico” pedig Áron egyik legkarakterisztikusabb kompozíciója. (Mindkét szám Áronnak a „New Questions, Old Answers” c. triólemezén jelent meg.)

A koreai bőgős és dobos játéka jól mutatta, hogy mennyire elterjedt a jazz világszerte, akár az ebből a szempontból egzotikusnak minősülő helyeken is. Ezeknek a muzsikusoknak évtizedeken át sokkal több (és korábbi) lehetőségük volt művészetük pallérozására, mint a hazaiaknak. Szóval tökéletesen ellátták feladatukat, kitűnő hard-bop zenészek, de azért láttunk-hallottunk már ilyeneket. (Bizony a mieinknek a tehetséggel kellett pótolniuk a lehetőségek hiányát.) A dobossal készített interjúból a neten sok érdekes információt megtudhattam, hogy pl. fiatal kora ellenére vagy 40 ország 100 városában játszott már, kedvenc helye Svájc. Egy biztos: mint a klasszikus zenében már évek óta, a jazzben is jó lesz odafigyelni az ázsiai muzsikusokra!

Összességében frenetikus, emlékezetes koncertnek voltunk tanúi. Ezúttal is megállapíthattuk, hogy a sokszor „agyonsztárolt” amerikai muzsikusok fárasztó európai körútjuk x-edik előadásához viszonyítva egy ilyen lelkes, „mindent beleadó” koncert igazán magas színvonalú produkció, emlékezetes élmény. És – azt se felejtsük el – hogy az élő zene varázsát semmi sem múlja felül!

A koncert műsora:

• Blue Chili (Tony Lakatos)
• Mongguempo (koreai népdal)
• Batnorae (koreai népdal)
• Hargrove (Tálas Áron)
• Firm Roots (Cedar Walton)
• Felszántom a császár udvarát (magyar népdal)
• Elastico (Tálas Áron)
• Bebop csárdás (Tony Lakatos)

Ráadás:  Arirang   (koreai népdal)

Közreműködtek: 

Tony Lakatos  tenor- és szopránszaxofon   (szoprán: 2., 6., 7. és a ráadás számban)
Tálas Áron   zongora
Daeho Kim  nagybőgő
Minchan Kim   dobok

Müpa Fesztivál Színház,  2025. február 27.

Fotó: Csibi Szilvia, Müpa 

Pontos leírást ITT talál.