Montgomery egyik legkiemelkedőbb lemeze, a „Smokin' at the Half Note” c. LP 1965-ben készült. Ebben az időben az üstökösként feltűnt gitáros a Wynton Kelly trió kíséretével koncertezett és készített felvételeket. A trió sem akárkikből állt: Miles Davis korábbi ritmusszekciója volt, amelyben Kelly zongorázott, Paul Chambers bőgőzött és Jimmie Cobb dobolt. A Half Note New York művésznegyedében, a Greenwich Village-ben az egyik legnépszerűbb jazzklub volt, számos „élő” lemezfelvétel színhelye. Az „LP-korszak” technikai korlátai miatt, a cím ellenére, csak az egyik lemezoldal volt élő felvétel két hosszú számmal, a másik oldal három száma pedig stúdióban készült. Nos, ez az LP hangzott el a koncert első felében. A CD-korszak lehetővé tette, hogy a Half Note-ban rögzített további hat szám is közkinccsé váljon, ezt hallhattuk a koncert második részében.

A száz éve született Montgomery-ről tudni kell, hogy a naivitás és a zsenialitás határmezsgyéjén mozgott. Ő aztán igazi autodidakta volt, mert miközben nem tudott kottát olvasni és semmilyen intézményes oktatásban sem részesült, két testvérével sikerült betörnie a jazzvilág felső köreibe, ahol aztán rövid, de fényes szólókarriert futott be. Sikereinek csúcsán váratlanul szívinfarktusban halt meg 1968-ban, mindössze 43 éves volt. A modern jazzgitár-játékot elindító Charlie Christian után ő volt az első igazi innovátor. Egyfelől az uniszónó oktávjaival, másfelől a pengető helyett hüvelykujjával történő játékmódjával kápráztatta el mind a szakmát, mind pedig a rajongókat. Ez a meleg, bársonyos hangzás sok hívet szerzett a műfajnak világszerte. 

A koncert során mind a tizenegy szám elhangzott, a repertoár pedig a műfaj legélvezetesebb darabjait sorakoztatta fel. Ezúttal még a Nagy Amerikai Daloskönyv darabjai sem a mindenki által játszott dalok voltak, nem is beszélve egy-egy Miles Davis és John Coltrane szerzeményről. Érdekes, hogy Montgomerynek csak egy szerzeménye került a lemezre (és így a koncert anyagába), a rendkívül népszerű „Four on Six”.

De kik is vettek részt a lemez hiteles felidézésében? A hazai jazzgitárosokban nemigen szűkölködik, de a húrok egyik legkiemelkedőbb bűvölője: Komjáti Áron. Még jó, hogy pl. a Balázs Elemér Groupban módja van megmutatni sokoldalú tudását, mert a MAO big bandben – értelemszerűen – nincs olyan széleskörű bemutatkozási lehetősége, mint ami pl. ezúttal adódott. Csak futólag emlékeztetném olvasóimat arra, hogy már volt több olyan koncert is ebben a sorozatban, ahol élvezhettük Áron remek, fülbemászó hangzásvilágát, amely a legiskolázottabb technikai tudással és a sokat emlegetett „jazz feelinggel” párosul. Nem is tudom, hogy melyik számot emeljem ki, talán a „Portrait of Jennie”-t említeném, amiben a gitáré volt a főszerep, olyannyira, hogy a többi hangszer csak kísérőszerepet játszott. (Saját használatra lehetett volna „Portrait of Áron” a szám címe.)

Mint minden legendás album felidézésén, most is a MAO ritmusszekciója kísérte a „főszereplőt”, azaz Cseke Gábor zongorázott, Barcza Horváth József bőgőzött és Csízi László dobolt. Ők azok, akik minden koncertet végigrobotolnak, de ezt élvezettel teszik. Gábor briliáns szólói szemlátomást még a partnerek elismerését is kivívják. Ezen az estén Józsinak is számos figyelemreméltó bőgőszólója volt. Laci – mint mindig – „csak” szenzitíven kísért, csodásan négyezett, meg a záró „Impressions”-ban produkált egy hatalmas szólót.

Végül, de nem utolsósorban köszönet illeti a remek hangzás avatott mesterét, Dóczi Bencét. 

Nem szívesen teszem szóvá, hogy a közönség egyes operatőri ambíciókkal megáldott képviselői szinte végig „forgatják” az egész koncertet, mint tette ezt a mellettem ülő, trikóra vetkőzött fiatalember. Csak helyeselni tudom a Müpa gyakorlatát, ahol kerek perec megtiltják a kép- és hangfelvételek készítését. Túl a dolog jogi- és egyéb vonatkozásain, sajnos az éppen aktuális civilizációnkban még nem alakult ki az új ketyerék kulturált használatának gyakorlata (ha egyáltalán ki fog alakulni). Jómagam – eléggé el nem ítélhető módon – megpróbálok odafigyelni az orrom előtt születő művészetre, „jazzrajongó” felebarátaim pedig vagy táplálkoznak, vagy okostelefonjukat gyötrik, és persze megörökítik a zenei élményeiket. Kíváncsi lennék, hogy közülük hányan ismerték Wes Montgomery nevét, amikor betévedtek a klubba, de arra is, hogy mikor nézik meg „profinak” vélt felvételeiket?

Mégis, dacára minden kellemetlenségnek, a koncertek látogatására biztatom olvasóimat, mint tették ezt pontosan 60 éve is a Half Note vendégei, mert a jelenlétünkben születő jazzélményt semmi sem múlja felül!    

A koncert műsora:

I. félidő

1. No Blues   (Miles Davis)
2. If You Could See Me Now   (Tadd Dameron – Carl Sigman)
3. Unit 7   (Sam Jones)
4. What's New?   (Bob Haggart – Johnny Burke)
5. Four on Six   (Wes Montgomery)

II. félidő

1. Willow Weep for Me   (Ann Ronell)
2. Portrait of Jennie   (Russell Robinson – Gordon Burdge)
3. Surrey with the Fringe on Top   (Richard Rodgers – Oscar Hammerstein II)
4. Oh, You Crazy Moon   (Jimmy Van Heusen – Johnny Burke)
5. Impressions   (John Coltrane)
6. Ráadás:  Misty   (Erroll Garner – Johnny Burke)

Közreműködtek:

Komjáti Áron   gitár
Cseke Gábor   zongora
Barcza-Horváth József   nagybőgő
Csízi László  dobok

Opus Jazz Club,  2025. március  11.

Fotó: Csíkos Gábor (köszönjük a remek fotókat!) 

Pontos leírást ITT talál.