Kleb Attila, a fesztivál művészeti vezetője minden koncert előtt rövid felvezetőjében ismertette a fellépőkkel kapcsolatos tudnivalókat, korábbi élményeit, hiszen többen már nem először voltak vendégei a Get Closer fesztiváloknak, vagy szereplői a MOMKult rendezvényeinek.

Az első estén világpremier színhelye volt a MOM Kupolaterme. A fiatal osztrák dobos, Peter Lenz Lithium Quartetje mutatta be második lemezalbumát. A nemzetközi felállású együttesben az amerikai Chris Speed játszott tenorszaxofonon és klarinéton, a Brooklynban élő német-japán Keisuke Matsuno gitározott, és a holland Stefan Lievestro bőgőzött.  A lemez minden száma sorra került, sőt néhányat az első albumukról is eljátszottak. Érdekes, hogy a címek mind E betűvel kezdődnek (Escape, Enough, Enclouded, Exhael és Emerge), de még az egyetlen „kakukktojás”, a Beatles Eleanor /Rigby/ című melódiája is. Ami pedig a kivitelezést illeti remek modern kortárs jazz szólt, csipetnyi jazz-rock és avantgárd beütéssel, az elektronika finom használatával. Érdekes, hogy a legnagyobb meglepetést Matsuno gitárszólói okozták, bár Speed szólói is mindkét hangszerén kiválóak voltak, de személy szerint én úgy éreztem, hogy a gitáros volt az est hőse. A kitűnő dobos, Peter Lenz valóban csak „első volt az egyenlők között”, és olyannyira nem érvényesítette zenekarvezetői státuszát, hogy beérte egyetlen dobszólóval.

A második estétől kezdve minden nap két zenekar játékát élvezhettük, immáron a MOMKult színháztermében. Nagyon jó ötletnek bizonyult az, hogy a színpadon hatalmas kivetített képen a távoli sorok nézői is követhették a zenészek játékát, ami sokszor a különleges hangszerek és az elektronika kezelését is megfigyelhetővé tette.  

 Harcsa Veronika több formációban is énekel, de talán a legismertebb az a duó, amely ezen az estén is szórakoztatta a nagyérdeműt. Gyémánt Bálint, a kitűnő gitáros és komponista nemcsak a koncerteken partnere, de több közös lemezük is született az elmúlt években. Ezekből adott ízelítőt a páros. A rajongótábor vastapsát egy „kakukktojás” előadásával honorálta a páros. Úgy látszik a jó öreg Beatles-daloskönyv nemcsak előző este, de most is bevált. Lennon-McCartney örökzöldje, a „Come Together” zárta a koncertet.

A jazzbarátok által várt nagy attrakció: a Lukács Miklós trió lemezbemutató koncertje következett. A Cimbalom Unlimited-ben a hungarikumként számontartott hangszer mesterét két afro-amerikai vendégművész – Reuben Rogers bőgős és Gerald Cleaver dobos – kísérte. Minden szám Lukács Miklós szerzeménye volt, mégpedig a BMC Records kiadásában 2016-ban megjelent lemezről, amely a Larry Grenadier-Eric Harland ugyancsak világbajnok ritmustandem közreműködésével készült.

Miki kompozíciói és játéka azt a páratlan művészetet képviselte, amely a magyar és a balkáni népzenei gyökerekből, a kortárs klasszikus zenei hatásokból és a jazz eszköztárából jön létre. Különösen az olyan balladák előadását, mint a „Somewhere” és a „Hajnali szél” szinte visszafojtott lélegzettel hallgattuk, amelyekben Miki lírai cimbalomjátéka és a bőgő ugyancsak dallamhangszerré nemesedett interpretációja, olykor barokkos díszítései nyűgözték le a közönséget.

A harmadik nap a hazai színpadokon viszonylag ritkán feltűnő trombita jegyében zajlott, ráadásul mindkét együttes a jazz-rock jegyében született programmal hódította meg a közönséget. Először a Barabás Lőrinc Quartet játszott. Még az utólagos összehasonlításban is megállják a helyüket, mert lehet, hogy a francia négyes nagyobb hangerővel és látványosabban adta elő repertoárját, de Lőrinc Miles Davisre emlékeztető hangzásvilága és társainak játéka (Cséry Zoltán billentyű, Herr Attila basszusgitár és Mihalik Ábel dob) bárkit meggyőzhetett arról, hogy az elektronika használatában is élen járunk.

Nagy várakozás és ováció fogadta a svájci-francia csodatrombitás, Erik Truffaz négyesét. Régi ismerősei a hazai közönségnek, akik a második Get Closer fesztiválon is zajos sikert arattak. A jazz és az instrumentális pop határán mozgó kvartett ezúttal is a tőle megszokott modern, pszichedelikus, elektronikával fűszerezett zenei világot képviselte. A technikai bravúrokkal egy nagyzenekar benyomását keltették, „zúzós” számaik pedig lekörözték akár egy rock koncert hangerejét is. Azért ez nem az én világom, és bármennyire „mindenevőként” aposztrofálom magamat, nem hiszem, hogy egy fesztivál kilenc koncertjének mindegyikét ájult boldogsággal kellene fogadnom.  

Ha a pénteki nap a trombita jegyében zajlott, akkor a szombat esti lázat az ütősök szereplése hozta el. Kiderült, hogy az ütőhangszerek nemzetközi hírű mestere, Mogyoró Kornél az egyetlen olyan művész, aki mind az öt fesztiválon szerepelt valamilyen formációban. Ezúttal „beérte” a duóval: régi „fegyvertársával”, a külföldről nemrégen hazatelepült Papesch Péter basszusgitárossal adott olyan műsort, amely hangzásában felért egy zenekarral. Az elektronikát jócskán igénybe véve, néhány számát one-man show formában, egyedül adta elő, amelyben sorba bevetette az összes „zajkeltő” eszközt: a dallamhangszerként is funkcionáló afrikai kalimbát (hüvelykzongora) és a karibi steelpant (acéldob), vagy az ufó kinézetű dallamdobot, amely a „hang” névre hallgat, de nem a magyar szó miatt. A minden értelemben „ütős” programban Papesch basszusgitárja kellemes hangszínnel támasztotta alá a ritmusketyeréket, amelyek között még megemlíthetjük az afroperui cajónt is, ami egy faláda, és rajta ülve ütik, valamint a bongó dobokat és a különféle csörgőket. A szűnni nem akaró tapsorkánt követően a közönség aktív részvételével a „Viva la percussion” (azaz éljen az „ütőzés”) egyszerű dallamát énekelve búcsúztunk el a nem mindennapi teljesítményt felmutató kettőstől.

Az „afrikai Sting”, Richard Bona is már visszatérő vendége a hazai „könnyűzenei” színpadoknak, a Get Closer rendezőiroda pedig nemcsak az első fesztiválon léptette fel 2016-ban, de két éve sztárvendége volt Quincy Jones 85. születésnapját ünneplő grandiózus koncertnek is. Ott csodálhattuk meg Bona új felfedezettjének Alfredo Rodriguez kubai zongoristának elképesztő dinamikus játékát, virtuóz technikáját. Újabban ezzel a latin zenei projekttel járja a világot a nyughatatlanul kísérletező művész, mégpedig oly módon, hogy még egy hatalmas ütős arzenállal dolgozó másik latin zenész, Pedrito Martinez játéka is fokozza a zene sodró lendületét. A kameruni származású énekes-basszusgitáros most sem mulasztotta el egy-két dal erejéig az afrikai szülőföld megidézését, mégpedig az európai füleknek igazán egzotikus hangzású doula nyelven. De a magyar rajongóit igazán kedvelő művész sem hagyta ki, hogy megénekeltesse a közönséget a „Kis kece lányom”-mal. A vérpezsdítő kubai és flamenco dalok trióban történt interpretációja mellett, volt fantasztikus zongoraszóló-szám, a két kubai zenész duózása, de még Martinez kongáinak szóló játékában is gyönyörködhettünk.  

Ahogyan az olykor előfordul a nagyobb fesztiválok esetében, ezúttal a miénket is elérte a kivédhetetlen „vis major”: ugyanis a svéd bőgős, Anders Jormin egy göteborgi karanténba került a koronavírus-járvány miatt. Szerencsére a Kossuth- és Liszt-díjas  Snétberger Ferenc rutinos szólókoncert-előadó, aki számos alkalommal töltötte meg a legnagyobb koncerttermeket is egy szál gitárral a kezében. A két évtizede Berlinben élő művész játékában a szépség esztétikája érvényesül, meleg tónusú gitárhangja elbűvöli a hallgatót. Dallamvilága, mély érzelmekkel teli, senkivel össze nem téveszthető játékstílusa most is frenetikus sikert aratott. Hatalmas repertoárjából könnyen merített: a magyaros hangzásvilág, a roma zenei elemek mellett, indiai szitárjátékra emlékeztető hangzások, a brazil bossa nova, a flamenco és persze az amerikai jazz-sztenderdek világa is megjelent remekül felépített produkciójában. A koncert bevezetőjében megígért meglepetés is olyan különlegességet hozott, ami csak fesztiválokon szokott adódni. Az előző este sztárvendége, Richard Bona jött a színpadra és kettesben felejthetetlen mini-koncertet „jammeltek”. Ráadásul Bona repertoárjának kedvenc darabja a „Kis kece lányom” is előkerült, amit ezúttal Snétberger mesteri tolmácsolásában hallhattunk – Bona basszuskíséretével és doula nyelvű(!) énekével.  

A szünetben felkerestem Ferit „backstage”-ben, már csak ECM lemezeinek dedikálása céljából is. Talán vigaszként elmondhatom, hogy az elmaradt trió felállású koncert „pótlására” van némi esély idén késő ősszel, de hol van az még…

A fesztivált Sárik Péter triója zárta, mégpedig legutóbbi, nagy sikerrel fogadott Bartók „projektjével”. Péter most is kitűnően kommunikált a közönséggel, minden számot néhány mondatos, szellemes konferálással vezetett fel. Sok kevésbé, de még több jól ismert dallam került sorra, köztük az „Allegro Barbaro”, a „Hej páva”, az „Este a székelyeknél”, a „Csillagok, csillagok” és a „Ne hagyj itt” című kórusmű átirata is. A két utóbbit a zongorista biztatására a közönség is lelkesen énekelte.

Forró hangulatban élvezhettük a lírai, a klasszikusokat idéző, máskor a jazzes, perkusszív zongorajátékot, és a ritmustandem: Fonay Tibor bőgős és Gálfi Attila dobos szenzitív kíséretét.

Aki idáig jut az olvasásban, annak elárulom, hogy a szlogenem azért még egy ilyen strapás zenefolyam esetén is érvényes:

„az élő zenét semmi sem helyettesíti”.

Csak a rend kedvéért: jómagam a kerület lapját is tudósítom az itteni zenei eseményekről, ezért ültem végig kilenc koncertet, bár – természetesen – nem volt mindegyik a „szívem csücske”. 

 Tehát a Get Closer fesztivál mérlege: kilenc koncert, 26 művész, ami testvériesen oszlott meg fele-fele arányban a hazaiak és külföldi résztvevők között, és ami a legfontosabb: a közönség magas szintű szórakoztatása. Ahogy a rendezvényiroda elnevezése is „megígérte”, ezen a tavaszi jazzünnepen valóban közel kerültek egymáshoz a nézők és az előadók.  Aztán jövőre ugyanitt találkozunk!

GetCloser Jazz Feszt - MoMKult, 2020. március 4-8.

Fotó: Kleb Attila