Az öltöny / Egy jazzopera a Városmajori Színpadon
Szokatlan még Magyarországon a jazzopera műfaj. Pedig 2026. nyara óta voltak néhányan, akik látták Az öltöny valamelyik színházi előadását. Bánkon kezdődött, majd Gyulán és a Városmajorban folytatódott a magyar kultúra eme újabb reménységének pályafutása. Az alapművet dél-afrikai író jegyzi, az angol nyelvű dallamok magyar szerzőt dicsérnek.
Kezdjük tehát az elején. A történet írója Daniel Canodoise „Can” Themba (1924–1967) dél-afrikai novellaíró volt, aki Johannesburg külvárosában, Sophiatownban élt. Műveinek nagy részét is itt írta. A vegyeslakosságú várost az apartheid rezsim leromboltatta. A politikai elnyomás miatt Thembának is menekülnie kellett. A hatvanas évektől haláláig Szváziföldön élt és ott tanított. 1966-ban hazájában „kommunistának” nyilvánították, aminek következtében műveit betiltották. 1967. szeptember 8-án halt meg Manzinban.
Themba leghíresebb története, az Az öltöny {The suit} először 1963-ban jelent meg egy dél-afrikai irodalmi folyóiratban. A történet Philemonról, egy középosztálybeli ügyvédről és feleségéről, Matildáról szól, akik Sophiatownban élnek. Egy nap Philemon fülest kap, hogy a feleségének viszonya van valakivel, ezért napközben hazamegy, és rajtakapja a párost. A tetten ért férfi az ablakon át elmenekül, viszont hátrahagyja az öltönyét. Philemon ezután bizarr és kegyetlen büntetést eszel ki! Matildának úgy kell bánnia a kosztümmel, mint egy megtisztelt vendéggel; hónapokig etetnie, szórakoztatnia és sétáltatnia kell. Hűtlenségének e mementója személyiségromboló, totális kontrollt jelent, mely megfosztja teljes szabadságától és méltóságától. A megaláztatás súlya végül a halálba kergeti. Matilda tragédiája a bántalmazó hatalom – apartheid – metaforája is egyben.
A végére a féltékeny, megbocsátásra képtelen Philemon elkövetőből maga is a bosszú áldozatává válik. A sors furcsa fintora: mindketten szerették egymást!
Az öltöny színpadi változata a johannesburgi Market-Színházban indult Mothobi Mutloatse és Barney Simon változatával, majd a párizsi-francia előadást 2004-ben Peter Brook rendezte. 2012-ben pedig Londonban is előadták. A magyar változatnál Balázs Zoltán rendező és díszlettervező a brooki változatból kiindulva, Mutloatse szövegverziója alapján alkotta meg a családon belüli lélektani erőszak e tantételét. Ebben a helyzetben az erőszaktevő sem érzi jól magát, maga is szenved, mégsem tud kiszállni a folyamatból.
Ehhez a lélekdrámához írt zenét Kovács Adrián. Ő 2006-tól a Bartók Béla Konzervatórium zongoraszakos tanulója volt, 2008-ban felvették az intézmény jazztanszakára, amelyet 2011-ben végzett el. 2011-től a Liszt Ferenc Zeneakadémia alkalmazott zeneszerzés szakán tanult. Színpadi rutinját karmesterként a Fővárosi Operettszínházban kezdte, de emellett eddig tizenhatnál több színpadi produkcióhoz komponált zenét.
Az öltöny háromszereplős kamaradarab, amelyben a dalok az érzelmek, a belső történések kifejezésére is törekszenek, de a szereplők énekéből tudhatjuk meg az egyes események helyszíneit is (kerti buli stb.). Mintegy 40%-ban jazz, de előfordulnak helyi ritmusok (kwela, marabi stb.) és latinos futamok is. A végjátékban pedig zulu nyelven felhangzik a Miriam Makeba éneke által világhíressé vált – és a Boney M. együttes által is feldolgozott – a legszebbnek tartott szuahéli szerelmes dal, a Malaika {Angyal}.
Az énekesek: Radnay Csilla (Matilda) és Bányai Kelemen Barna (Philemon) mellett Fehér Ferenc táncosként mozog a hátrahagyott öltönyben. A színpad közepére koncentrált minimalista, olykor csontvázakra hajazó díszlet kisebb változásai jelzik a cselekmény helyszíneit, ahol a három szereplő él. Szerintem ez telitalálat volt. A színpad feletti kivetítőn pedig magyar és angol nyelven, végig szinkronban követhettük a dalokat.
A kísérő jazz-zenekarra sem lehetett panaszunk, hiszen alkalmazkodtak a szöveg hangulatához. A Szép András (zongora), Kárpáti Benedek (dobok, ütőhangszerek), Dörnyei Szabolcs (gitár), Raboczki Balázs (szaxofon), Magda Zsolt (fuvola) és Gyányi Tamás (nagybőgő) felállású zenekar összhangzásából nekem a zongora, a fuvola és a bársonyosan puha szaxofontémák tetszettek.
S a dalok! Igazán nincsenek operai manírok, slágerszerű produkciók köztük. Még egy igazi (operai) kettősre sem emlékszem, bár felelgetős jelenet volt. A színvonal – a dalok stílusától függetlenül – egyenletesen jó; mindig a szereplők érzelmi állapotának kifejtésére, megtámogatására törekedett. Nincsenek a jazznél megszokott szólók sem. De az egésznek van egy drámaisága, bensőséges – bár tragikus – alaphangulata, amely megérinti, meghatja nézőjét.
A darab előtti beszélgetésben a zeneszerző és a rendező mellett részt vett Gangumzi Mattias Tsengiwe úr, Dél-Afrika magyarországi nagykövete is.
S aki soraim után tenne egy próbát a darabbal, az november 14-én Bánkon megnézheti!
Városmajori Szabadtéri Színpad, 2026. augusztus 29.
Fotó: Urbán G. Tamás, Libisch Károly
