A járvány miatt világszerte bevezetett, hol enyhülő, hol újra szigorodó korlátozó intézkedések sok zenész barátomnál depressziót okoztak. Elmaradt koncertek, turnék, törölt fesztiválok itthon és külföldön. Mikor a koncert előtt pár héttel véletlenül összefutottam Dezsővel, ritka kivételként nem panaszkodott. Őt a pandémia időszaka még intenzívebb zeneszerzői munkára sarkalta, áradt belőle a pozitív energia, nagy vehemenciával mesélt közelebbi és hosszabb távú terveiről, a több helyre beadott pályázatairól. Megemlítette a Bodajki Jazz Táborban először színre lépett zenekarát, és ezt a koncertet is, melyen tervei szerint a fővárosi bemutatkozáson már a készülő új lemezük anyagából is adnak ízelítőt. Akkor még nem tudtam, hogy a Fradi bejut majd a BL főtáblájára, és azt sem, hogy az a bizonyos október 28-i nap szerdára, azaz kupaszerdára fog esni, így az információ áradattól kicsit megszédülve rábólintottam, ott a helyem. Pár hét múlva a naptárba belenézve, felbukkant az ígéret! Az hogy ezen a napon nem a Juve vagy a Barca volt az ellenfél, hanem a Dinamo Kijev, kissé megkönnyítette ígéretem betartását. Dezső is meglepődött érkezésemen, én meg azon, hogy a vártnál is kevesebben ücsörögtek a BJC előterében. Covid + Fradi BL meccs, talán érthető. Gyors egyeztetés Dezsővel az elhangzókról, az első részben az „Intemezzo”, ezúttal vibrafonnal bővített változata, a másodikban az új, már eredetileg is vibrafon szólamokra írt kompozíciók a készülő lemezről. Aztán kitárult a koncertterem ajtaja, és megdöbbenve észleltem, hogy az előtérben ülő kevesek közül még kevesebben követnek. Mindössze végül a természetes közegek, a keverőpult mögött ülő Dóczi Bence, jómagam és Dezső muzsikus papáján kívül nyolcan, azaz összesen egy focicsapatnyian, tizenegyen lehettünk tanúi az új kvartett debütálásának. Persze, Covid + Fradi BL meccs... A koncert elkezdődött, ráadásul egy álomszép zenével.

Sajnáltam, hogy ez a zene csak ilyen kevés fülhöz jutott el, mely mint hamar kiderült, nem az „Intermezzo” hét tételének egyike volt. Dezső ugyanis a teremben ülők számát a zenekarról szólt bevezetője alatt felmérve úgy döntött, megcseréli a két rész tartalmát, tőle szokatlanul pesszimistán arra gondolva, hogy a szünetben esetleg távozók legalább az új kompozícióit ismerjék meg. Az álomszerű kezdést, hasonlóan álomszerű, gyönyörű szólókkal tarkított hömpölygő zenefolyamú folytatás követte. Általában a koncerteken a lassúbb tempójú számokat gyorsabbak követik, de mint Dezső elmondta, a komponálás időszakában annyira hasonló impressziók hatására írta mindkettőt, hogy a két darab szorosan összetartozik, címük egyelőre nincs, majd a borító nyomdába kerüléséig meg lesz. A harmadikként játszott szerzeménye viszont már kapott címet, annál is inkább, mert jóval régebben született, és a fiók mélyéről került elő. A „Bridge of Soul” egy kínai-francia project felkérésére íródott, de a lemezre végül nem került fel, mert nem illet a megrendelők szerint a cd zenei képébe. Dezső pop vonalon is próbálta szöveges változattal „eladni”, de ott sem kapkodtak érte. El is felejtődött, mígnem, mikor pár hete a fiókjában turkált, beleakadt keze az ott lapuló kottába, elővette, leporolta, megmutatta, és a már-már elfeledett szerzemény a család minden tagja tetszését elnyerte. A zenekar a Dezső tervezte hidat Szaniszló Richárd szájharmonika szólójával a közönség lelkéig építette, a lelkek találkozhattak, és ennek örömét materialista módón tapsokkal is kifejezték. A hangulat pedig tovább fokozódott, mikor az első részt záró, ugyancsak fantázia dús, ráadásul a magyar zeneirodalomból merítő kompozíció is elhangzott.

A szünet után a nézőtéri kezdő tizenegyben nem történt változás, a szokatlan 4-2-2-2-1 felállásban, helyesebben ülésrendben vártuk a muzsikusokat. A pozíciókat hátulról nézve, az 1-es szám a hangpultot kezelő technikus, az első kettes én és Dezső édesapja, a következő két kettes egy fiatal pár, és az előző sorban ült két barát, a 4-es a zenekarhoz legközelebb helyet foglalt két kisgyerekkel érkezett négyfős család pozícióját mutatja. A gyerekek szépen viselkedtek, és élvezték is a zenét, ez mindenképp reménykeltő a közönség utánpótlás tekintetében. A második részben Dezső az első részre tervezett, a 2019-ben lemezen is megjelent, hét tételből álló „Intermezzo” című, trióra írt művét játszották, természetesen új hangszerelésben, melyben már a vibrafon is szerepelt. A napról-napra zajló életünk küzdelmei út és kiútkeresések közötti rövid pihenőket, és az új kihívások előtti felkészülési periódust boncolgató darab annak idején a lemezhez hasonlóan, az anyagot bemutató koncerten is először hangbejátszással indult, Pocsai Kriszta tolmácsolásában angolul, majd magyarul hallhattuk Dezső a mű megírásához vezető inspirációról prózában írt gondolatait.

 „Érezted már valaha, hogy életünk csak közjáték?

Óráink nagy részét azzal töltjük, hogy vágyainkat, céljainkat elérjük, de a végcél felé vezető úton rengeteg állomás követi sorban egymást. Ezeket kötik össze az intermezzók, a közjátékok, amikor még nem tudjuk, hogyan, mikor, miért, kivel utazunk majd tovább. Talán ekkor élünk igazán? Állunk a válaszút előtt, és ilyenkor van lehetőségünk gondolkodni, körbenézni. Megélni az adott pillanatot. Minden nap lezárásában ott rejtezik a következő nap fénye, lehetősége – ahogyan a hétfőben a kedd, majd abban a szerda. Hogyan menjünk tovább az úton? Nem tudjuk, csak egy biztos: soha nem lesz két ugyanolyan szerda. A problémák változnak, az út ugyanaz: előre! Mi csupán megpróbáljuk átvezetni a hétfőt a keddre és így tovább…”

Most mindezt tömörebben összefoglalva maga a szerző mondta el, és a lemezbemutatóhoz hasonlóan, az utolsó mondat után a zene nyelvén folytatódott mintegy háromnegyed órában a szóban elhangzottak kibontása, hétfőről keddre, és így tovább a hét utolsó napjáig. Sem a magát jazzt is játszó zongoraművésznek és zeneszerzőnek mondó Dezsőt, sem műveit nem lehet kategóriába sorolni. A zenei élményt szavakkal visszaadni igen nehéz, éppen ezért idéztem teljes terjedelmében Dezső Pocsai Kriszta tolmácsolásában a lemezen rögzített szavait, hogy a művet esetleg nem ismerő olvasóim is valami képet kapjanak arról, amit a koncerten jelenlévők zenében megkaptak. A kortárs zene és a jazz határán mozgó „Intermezzo” üzenete most is elért az igaz gyérszámú, de annál lelkesebb közönséghez. A dallam gazdag zene befogadásra talált, ebben komoly szerepe volt Dezső alkotó társainak, a bőgős Oláh Péternek és a dobos Lakatos Pecek Andrásnak, és természetesen a szájharmonikán is bravúrosan játszó új családtagnak, a vibrafonos Szaniszló Richárdnak, aki talán kicsit vigasztalódhatott a Zeneakadémia Solti termében a japán zongorista, Makoto Ozonevel elmaradt duója kapcsán. Ahogy az útjain töretlenül előre haladó Dezső komponálási kedvét ismerem, rövidesen találkozni fogunk a Vibratone Quartet újabb munkáit bemutató koncerten.

Fotó: Somogyvári Péter
Budapest Jazz Club, 2020. október 28.