Előrebocsátom, hogy régen volt olyan maradéktalan örömöm egy új magyar jazzalbum meghallgatása közben, mint a mostanában végre nagyobb figyelmet kapott együttes korongját leforgatva. Ha valakiről, akkor a kitűnő gitáros Rieger Attiláról igazán elmondható, hogy nem kapja meg azt a figyelmet és elismerést, amit megérdemelne. És ez vonatkozik a négyes másik szólistájára, az ugyancsak „underrated” zongoraművészre, Rozsnyói Péterre is. (Emellett mindketten márkás komponisták is!

Még az idén elérhető lesz Oláh Kálmán és Piotr Wojtasik közös kvintettjének lemeze, Mosaics címen.

Az argentínai San Juan nem is olyan kicsi város a maga 112 ezer lakosával, de nyilvánvalóan kívül esik a nemzetközi jazzélet rádiuszán. Mégis innen indult útjára az énekes és bőgős Candelaria Buasso és a billentyűs Paulo Carrizo alkotta duó. Persze, már rendelkeztek valamilyen komolyabb zenei előélettel.

Egy név, melyet minden (főleg idősebb) jazzrajongó ismer, és egy közel hat évtizedes zeneszerzői-előadói pálya, mely gyaníthatóan már jóval kevésbé ismerős. Egy szólista, akinek virtuóz trombitajátékára sose figyelt fel eléggé a közönség – talán főképp azért, mert ez csupán járulékos elem volt a szokatlan kanyarokat vevő, a sokszor kortárs irodalmi anyagra épülő, és a klasszikus zene, a jazz és a jazz-rock alkotta háromszögben kifejtett művészi tevékenységben.

Egy egész világ választja el egymástól Bill Evans és John Coltrane zenéjét, abból a szempontból azonban mégis összehasonlíthatók a muzsikusok, hogy mindketten fiatalon haltak meg (Coltrane 41, Evans 51 évesen), viszonylag kevés idejük maradt az alkotásra, de amikor végigtekintünk pillanatnyilag ismert, publikált életművükön, mindig meghökkenünk termékenységükön, valamint zenéik magas színvonalán.

Jól tudjuk, hogy a nagy John Coltrane rövid életének jelentős részében már nem az a megszokott modern jazz muzsikus volt, hanem egy rendkívül spirituális művész, akit már a földi lét kicsinyes dolgai nem befolyásoltak, hanem úgy járta a saját útját, mint nem sokan a zenei nagyságok közül. Nem véletlenül ilyen attitűd hatotta át második feleségét Alice McCloud zongoristát is, hiszen mi másért találtak egymásra? Alice egész további élete és munkássága ennek jegyében zajlott, és most megjelent albuma is ezt tükrözi.

Rövid, személyes megjegyzéssel kell kezdenem: amikor nemrégiben a kezembe került Stephan Micus új lemeze, némileg meglepődtem: azt hittem, már visszavonult. Utoljára a 80-as évek végén hallgattam a zenéit ECM-nagylemezekről, azóta elvesztettem a nyomát, s régi lemezeit se hallgattam újra. Három évtizede, fiatal felnőttként bizony elvarázsolt a német muzsikus egyszemélyes egzotikus világzene-együttese, különösképp a The Music of Stones album (1986), melyen – kissé egyszerűsítő fogalmazásban – köveket ütögetett az ulmi katedrálisban, és mi, hallgatók hol harangoknak, hol kő xylofonoknak, hol pedig egyszerűen csak rezonáló köveknek hallottuk, ami szólt.

Nem tudni, miért hevert ez a kései Davis-koncertanyag kerek harminc esztendőn keresztül egy polcon kihasználatlanul, de ne is kutassuk ennek okait. Sokkal fontosabb számunkra, hogy a trombitás egyik utolsó élő felvétele immár itt van, hallgatható, és nem is rossz minőségben.

Öröm, amikor fiatal zenészek arra szövetkeznek, hogy ápolják a jazz legjobb hagyományait. Folytonos változásban van a műfaj, ami természetes jelenség, de hagyományok nélkül szerterepítené ennek a zenei univerzumnak az elemeit a centripetális erő.

Brad Mehldau kortárszenei műve egy rövid témából, tizenegy, numerikusan jelölt variációból, valamint egy kádenciából és egy utójátékból áll. Az album tartalmaz még egy ráadásdarabot is „X” és „Y” Variációk címmel, szóló zongorára. A Variációk egy melankolikus témára, legalábbis a Téma eredetileg Kirill Gerstein orosz-amerikai zongoraművész számára készült 2013-ban. Mehldau és az Orpheus Kamaraegyüttes abban az évben több kontinenst érintő turnén mutatta be a pianista nem éppen jazz-zenészre valló szerzeményét. A turné csúcspontja a Carnegie Hallbeli fellépésük volt.

A jazztörténet egyik legnagyobb alakja, a bőgős, zongorista, komponista, hangszerelő, zenekarvezető, polgárjogi harcos és még számos aktivitást képviselő ikon még pályájának csúcsán volt, amikor a Carnegie Hallban adott  koncertet 1974. január 19-én, majd fél évvel később június 15-én. A hosszú időn keresztül a neves Atlantic kiadó szerződésében álló művész egymás után jelentette meg kitűnő albumait, amelyek rendre 5 csillagos minősítést kaptak a Down Beat magazin kritikusaitól. Ebben a sorban foglal helyet ez a lemez is, amely most a korábbi nagylemez borítójával mintegy hasonmás kiadvány kerül a jazzrajongók kezébe, kissé rácáfolva a hanghordozók CD formájának korai temetésére.

A korábban még olyan távolinak tűnő egzotikus „fekete földrész” időközben minden vonatkozásban „felkerült a térképre”. Szögezzük le: zenei vonatkozásban is. Ennek újabb bizonyítéka az Amerikában és világszerte is szép karriert befutott benini énekesnő legújabb lemeze is.

Ha ezt a kérdést este a Harlemben szegezi nekünk valaki, Martin Scorsese Taxisofőrje juthat az eszünkbe. Ha Joel Ross teszi fel, akkor is van benne provokáció. Aki a friss szelekre kíváncsi, melyek megmozgatták a levegőt New York újra nyitó klubjaiban, azoknak ajánlom ezt az albumot. Mikor áprilisban a MagyarJazz lemezajánlójában felvázoltam a Juilliardon végzett induló ifjú jazzerek koncepcióját a zenéről Immanuel Wilkins Omega albuma ürügyén, megemlítettem chicagói születésű, Brooklynban élő Rosst is a megújulás központi figurájaként.

Nem túl gyakoriak a jazz világában a bőgős vagy basszusgitáros szólólemezek. Ezer oka van ennek, de legfőképpen az, hogy a bőgőnek és a basszusgitárnak társas közegre, partnerekre van szüksége, ez mindkét hangszer jellegéből és alapvető funkciójából is következik. Annál nagyobb érdeklődést kelt tehát egy basszusos szólólemez, mert a hallgató fokozottan kíváncsi arra, mit tud kihozni hangszeréből a magányosan szólózó muzsikus.

Az utóbbi negyven év változásai a jazzben, mindenekelőtt a popkultúra korábban elképzelhetetlen felszívása a műfajba, kitörölhetetlen nyomot hagytak a patinás lemezkiadók arculatán is. Aki ismeri a régi (vagyis az 1970 előtti) Blue Note kiadványait, a tetszhalotti állapotából újjáéledt vállalat mai kínálatában csak kivételes alkalmakkor fedezi fel a zenei kapcsolatot ama 60-70 évvel ezelőtti jazztörekvésekkel, melyek mitikus nagyságot biztosítottak a cégnek, viszont azt tapasztalhatja, hogy Alfred Lion egykori értékteremtő vállalkozásának mai vezetése örömmel nyit  a 21. századi fiatalságot megszólító stílusokra. Így kerülnek ki sorban a kiadó műhelyéből olyan lemezek, melyekről a hagyományos jazzhangzásokhoz szokott idősebb generációk azt kérdik: hol itt a jazz?