A két óra azonban a lehető legritkább alkalmakkor áll a rendelkezésre. Csütörtökön a hab a tortán a helyi futball klub, a világhírű Chelsea hazai pályán játszott mérkőzése volt. Ez a világ egyik ‘legjazzellenesebb’ rendezvénye. A 606-ba ilyenkor eljutni vagy egyenesen lehetetlen, vagy idegölően hosszú ideig tart.  A  zenészek, nem követve az angol Premier Liga menetrendjét, kialkudták, hogy csak 6-kor kezdődjék a próba. 7 óra lett mire mindenki megérkezett, és legnagyobb meglepetésemre a közönség is kezdett már szállingózni. Többen közülük, feladva a reményt a buszra, a klubtól eléggé távol eső metró megállóktól kutyagoltak a koncertre.  Nem mintha többségük ismerte volna a fellépő magyar énekesnő, Bencze Alma nevét, de a törzsközönség úgy látszik már egy ideje kiszúrta, hogy a 606 és a Budapest Jazz Club között folyó zenei cserekereskedelem minőségi muzsikát produkál. Így aztán a körülményekhez képest meglepően jó ház előtt kezdődhetett a koncert. Próba viszont jóformán nem volt, illetve a bárban egy asztalnál ülve tartottak a zenészek orális főpróbát, vagyis szavakba öntötték, hogy melyik számot miként adják elő.

Bencze Alma nagyon jó kezekben volt. Zongorán a budapesti fellépése után Márton Attila által "Mr.Dinamit"-ként aposztrofált Tim Lapthorn, bőgőn pedig az Angliában született, de magyar apa fia, a kiváló zenekarvezető, Arnie Somogyi kísérte. A dobost, - a jóformán tizenéves külsejű - Lloyd Hainest nem ismertem, de az est folyamán egyre nagyobb örömmel töltött el, hogy végre megismerhettem. De kezdjük az elején.  A zenekar az ötvenes évek egyik nagysikerű musicalje, a "Damn Yankees"  "Whatever Lola Wants" c. dalbetétjével nyitott, amelyet Sarah Vaughan tett jazz körökben híressé.  Magas labda volt? Kétségkívül, de Alma gyönyörűen leütötte, még akkor is, ha itt még egy kicsit érezhető volt  a drukk. Nem hallottam, hogy az orális főpróba során miben állapodtak meg ezt a számot illetően, de valahogy minden erőltetett modernkedés nélkül, volt valami kortárs hangulata. A kíséret letisztult volt, és Alma már az első szám során scattelt, amit nem minden  énekesnő mer megengedni magának. Ezt követte a Brubeck kvartett legnagyobb sikere, az eredetileg hangszeres  felvételre írt "Take Five".  Miután ennek a dalnak a szövege eléggé közömbös, Alma nagyon jó érzékkel jóformán végig improvizálta a számot és elkerülte a kliséket. Az igazi áttörést azonban a harmadik szám produkálta. A közönséget mindig és mindenhol be kell melegíteni, kiváltképp, ha nem valamilyen közismert jazz bálványt hallgat.  Erre már csak azért is szükség volt ebben az esetben, mert az aktuális próba híján a zenészeknek is rá kellett hangolódni egymásra. Alma nagyszerű, humoros felfogásban tolmácsolta a szövegében is szellemes "Peel Me a Grape" című örökzöldet és Tim Lapthorn a zongoránál tökéletesen illeszkedett az énekesnőhöz: vér profi, de nem túltengő kíséretet biztosított és csak a szólók során brillírozott. Timnél vannak híresebb, virtuózabb, technikásabb, eredetibb, merészebb zongoristák, nagyobb zenei újítók, de nincs nála szenvedélyesebb, a zenét ilyen mélyen átélő billentyűs. Számomra ő nyújtja a legélvezetesebb koncert élményt. Ez persze szubjektív magánvélemény, de komolyan mondom, nem voltam az egyetlen, aki ezt érezte. Párosítva ezt Alma csiszolt és mégis eredeti megközelítésével, roppant jó egyensúly alakult ki közöttük. Ami fél honfitársunkat, Arnie Somogyit illeti, ő nem az ezer-hang-egy-perc-alatt metódus híve, inkább úgy hangzik egyébként teljesen spontán játéka, mintha minden hangot alaposan kigondolt és műgonddal a helyére tett volna. Nagyon precíz és kiváló harmónia érzékkel rendelkezik. A mondhatni tejfeles képű Llyod Haines egészen rugalmas, fantasztikus ritmikai hátteret adott minden számnak.

Az áttörést követte  Antonio Carlos Jobim brazil klasszisa, a "Didi" (ejtsd Dzsindzsi), amit Alma teljesen átformált a maga képére. Ez egy gyönyörű, szívhez szóló kompozíció, amely a néhai nagy Fábián Juli repertoárjának is kiemelkedő része volt, de ritkán hallottam  annyira jazzes és eredeti változatban, mint amilyet Alma produkált. Fats Waller egyik leghíresebb szerzeményét, a "Honeysuckle Rose"-t követően pedig már nem volt megállás. Ezzel a számmal Alma végképp két vállra fektette a közönséget. Benne volt Fats Waller humora és legyűrhetetlen életkedve, a húszas évek tomboló szelleme, de mindez ugyanakkor modern kiadásban. Nem tudom miért, de Anita O'Day jutott az eszembe - mint ahogy sokszor Vörös Niki esetében is - mert noha egyik jeles magyar énekesnő sem utánozza a néhai O'Day kisasszonyt, de képes ugyanazt az életérzést sugározni. Anita máskép énekelte ezt a dalt, de énekelhette volna úgy is, mint ahogy azt Alma tette a 606-ban. A hab a tortán az volt, amikor egy hatalmasat négyezett a végén Timmel (vagyis egymásnak felelgetve négy-négy taktusos improvizált zenei párbeszédet folytattak). A második félidő Horace Silver "Doodlin'"-jával indult, egy olyan kompozícióval, amiről bátran mondhatjuk, hogy Isten válasza egy jazz énekes imájára. Alma méltónak bizonyult erre is.  Viszont az azt követő számot még nem hallottam magyar jazz énekestől, sőt Ella Fitzgeraldtól eltekintve - semmilyen jazz énekestől ha jól meggondolom. Fred Astaire táncolta és énekelte ezt a számot a harmincas évek egyik musicaljében és elmondhatjuk, hogy Alma teljesen átformálta, megjazzesítette és magáévá tette a dalt.  Charles Mingus Lester Young emlékére szerzett gyönyörű balladáján az énekesnő  nagyot scattelt, pedig lassú számon a vokál improvizáció nem könnyű. Benny Golson "Whisper Not"-ját viszont alaposan felturbózta Timmel, mindkettőjükből áradt a szenvedély. A Gershwin klasszisra, a "Fascinatin' Rhythm"-re a 606 fuvolista tulajdonosa, Steve Rubie is beszállt, szépen lelassítva és nagyszerűen "bluesosítva" a dalt. A ráadás a "Black Coffee" volt, az a szám, amellyel tavaly nyáron a Fábián Juli emlékére adott koncerten Alma mindenkit lenyűgözött. Épp úgy, mint most Londonban.

A koncert sikeréhez az is hozzájárult, hogy Bencze Alma kiválóan beszél angolul, nagyszerűen kommunikál verbálisan is a közönséggel. Az est folyamán elmondta, hogy 17 évvel ezelőtt Londonban szolgált fel egy zenés szórakozóhelyen, és arról ábrándozott munka közben, hogy egyszer egy ilyen helyen énekelhessen. Csak hát akkor még legfeljebb a fürdőszobában énekelhetett önmagának, hiszen 26 éves korában kapta az első ének óráját. Az álom viszont beteljesült. És hogyan! Nekem, mint jazzbolond Fulham drukkernek már csak az hiányozna, hogy egyszer a Chelsea szurkolóknak okozzon fejfájást a mérkőzésre való eljutás, mert Bencze Alma rajongói akkora dugót okoztak.

A koncert jó néhány felvétele hallható és megtekinthető a Harmónia Jazzműhely Facebook oldalán - K. Pósa Éva jóvoltából. Az ehhez a beszámolóhoz csatolt képeket pedig Dr. Kádas Tamás készítette.