Mindemellett Lukács Miklós a sajtójára se panaszkodhat: albumait laudációk kísérték, alig-alig létezik elismerő jelző, melyet még nem írtak le tehetségével vagy játékával kapcsolatban. S valóban: bármilyen zenekar hangzásának egyediségét képes nagyban fokozni különleges hangszerével, melynek jazzkörnyezetben való felhasználása elsősorban az ő érdeme a zenetörténetben.

Egy pillanatig sem kétséges, hogy a Lukáccsal kapcsolatos elismerő hangok indokoltak voltak. Megjósolható, hogy a jövő zenekritikusai szintén benne látják majd korunk egyik legkreatívabb magyar jazzszemélyiségét, aki persze, akárcsak sok itteni és külföldi kollégája, szívesen kalandozik más zenei területekre is. Magyar zenésztársai leggyakrabban a népzenébe tesznek kirándulásokat, illetve népzenei motívumokkal díszítik jazzprodukcióikat; Lukács Miklós maga is számtalanszor bizonyította, mennyire értően és érzékenyen tud népzenét játszani. Azonban most, hogy több mint húsz esztendővel első szárnypróbálgatásai után előállt első szólólemezével, feltehetően sokaknak okoz majd jókora meglepetést új zenéivel. Itt ugyanis nem az elveszett egyszerűség és tisztaság utáni fájdalmas nosztalgia a téma, és nem is az elveszettnek hitt tiszta források autentikus népzenékben való megtalálása a tét, hanem valami egészen más. Magam itthoni lemezeken ritkán hallható egyetemes otthontalanságérzésnek mondanám, ami Lukács Senkiföldje című lemezéből árad. A tavaly és tavalyelőtt rögzített hét szerzemény alapján egy új, vagy mondjuk inkább úgy, egy eddig nem eléggé ismert Lukács Miklóst üdvözölhetünk, aki vakmerő módon mintha közönség és visszacsatolás híján (pandémia) végig önmagának játszana, önmagával folytatna párbeszédet, önmegszólító kompozíciókkal kísérletezne.

Inspiráló zenék helyett a szólista Lukácsra inkább egzisztencialista életfilozófiák látszottak hatni a hét szám megírásakor és a No Man’s Land felvételeikor. A cím Pilinszky János egyik ismert versét idézi, mely visszatér a Kihűlt világ címet kapott költeményében is. A lemez baljós indusztriális zajokkal kezdődő, majd egy vészjelző fülsértő berregéseit is ismétlődően felvonultató, elidegenedett szerzeménye, a Paranoid Humanoid szintén Pilinszky Kihűlt világ című művéből vett idézettel zárul: “Kihűlt világ ez, senki földje!/ S mint tetejébe hajított/ ócskavasak, holtan merednek/ reményeink, a csillagok.” Ne feledjük, az idézett Pilinszky-vers így kezdődik: „E világ nem az én világom”! Lukácsot azonban mégse tekinthetjük a keresztény költő „evangéliumi esztétiká”-ja folytatójának. Helyzetjelentése egy apokaliptikussá vált világról, az életben maradottakat nyomasztó elkülönültségre kényszerítő pandémiáról nem egyetlen valláshoz köthető, annál univerzálisabb elhagyatottság-érzést közvetít. Erre utal a Hamvas Béla Mágia szutrájából vett, a Pilinszkyénél lényegesen optimistább gondolat (“A földön legalább egy felébredt álmodónak mindig kell lenni, különben a világ az éjszakában elmerülne.”), mely a rövid Song for an Alert Dreamert ihlette, de visszatér a lemez végére helyezett címadó szám elején is. Jellemző módon a hamvasi gondolathoz köthető számok a Lukács-lemez leglíraibb, legharmonikusabb kompozíciói. Igaz, a címadó darab a közepén felgyorsul, majd a klimaxban szinte egy egész cimbalomzenekart foglalkoztató tuttivá szélesül a téma, de mire a szám befejeződik, az indulati görbe visszatér a kezdeti fokra. A Mágia szutra (mely 1990 előtt átütőpapíron, gépelt példányokban terjedt a maroknyi Hamvas-hívő között) „felébredt álmodó”-ja A láthatatlan történet poeta sacerjére emlékeztet, aki szintén szellemi őr egy szellemiségét vesztett korban. Hinduista és buddhista szövegekből lehet ismerős az avydiā fogalma (tudatlanság, téves tudás, félreértés), melynek Lukács szintén kompozíciót szentel a lemezen.
A No Man’s Land egy, a más művészeti ágakból jól ismert tükrözési vagy megkettőzési technikával, úgynevezett mise-en-abyme-mal, itt épp lemezrecsegéssel, kezdődik – az album egy része belső tükörként reflektálja az egész művet. Már a lemez elején hallható The Reminder (benne egy másik keresztény gondolkodó, egy fekete baptista lelkész, Martin Luther King békegondolatával) kijelöli az album zenei irányát: hagyományos jazzpatternek, világzenei vagy népzenei elemek helyett nyomasztó indusztriális zajok, harsány és provokatív tonális környezet várja a hallgatót. Itt is hiába keresnénk az elődöket: se Sosztakovics, vagy a cipőkkel, partvisokkal, vonatkürttel, egy összenyomott légtartállyal és egy pneumatikus fúrógéppel szimfonikus zenét alkotó Ferde Grofé, se az Einstürzende Neubauten, vagy más indusztriális rockzenekarok eredményei nem mutathatók ki Lukács lemezén. Kizárólag olyan elektronikus zenei elemeket alkalmaz, amelyek – mindenféle effektek segítségével – a cimbalom eszköztárából származnak.

A másik stílus és előadásmód, mely egyértelműen jellemzi a lemezt, az ambient hangzás, mely Lukács esetében is egy bizonyos hangkörnyezet rekonstruálására tett kísérlet. Ez a gyakran zörejekre redukált hangkép a cimbalmos albumának minimalista színezetet ad, ugyanakkor az ambient számok egy visszakövethetetlen stíluskeveredés végeredményeinek is felfoghatók. A mixtúrában valószínűleg a „reális” zajok, illetve ezek utánzatai jutnak a legnagyobb szerephez, de legtöbbször csupán jelzésként, nem úgy, hogy pontosan felismerhetők legyenek.

A korántsem egynemű ambient világot tükrözi Lukács új szerzeményeinek többnyire lassú vagy középtempója, valamint a hagyományos értelemben vett zene alkalmi felfüggesztése. Nehéz logikus fejlődést érzékelni az egymás után következő darabokban; a témák és motívumok összefüggésének hiánya véletlenszerűséget és kiszámíthatatlanságot (vagy annak imitálását) sugallja, ami a legtöbb természetes hangkörnyezetnek sajátja. Máshol homogénebb jelleget ölt a zene, például a lázas, kapkodó, perkusszív hangokban gazdag Pandemianaban. Lukács Miklós az utóbbi évek egyik legizgalmasabb experimentális lemezét alkotta meg a No Man’s Landben. Reméljük, hogy ez a lemez recepciójában is tükröződni fog.

Fonó, 2021

1. The Reminder 4.58
2. Song for an Alert Dreamer 3.09
3. Paranoid Humanoid 5.59
4. Salute to B. 8.43
5. Pandemiana 5.04
6. Avidya 6.37
7. No Man’s Land 8.35

Közreműködik:

Lukács Miklós: cimbalom, elektronika