Elsőként a „Fidgety Feet” című számot érdemes meghallgatni, amelyet Bix Beiderbecke and His Gang nevű együttes játszott lemezre, 1927 novemberében New Yorkban. 

Louis Armstrong mellett, a húszas évek közepén Chicagóban a kornettjátékos Bix Beiderbecke és a C melody szaxofonon játszó Frankie Trumbauer is teljesen új dolgokat produkált. Rendkívül eredeti szólóik, amelyek egy újfajta zenei szabadság szellemében születtek, az invenciózus rögtönzések, a zene szabad kezelése friss színt hozott a korszak jazzmuzsikájába. Beiderbecke rögtönzései csodálatosak voltak, de Trumbauer hasonlóan magas színvonalú, a Beiderbecke zsenialitását kiegészítő játéka is meghatározó jelentőségű a kollekció lemezein.
Bix Beiderbecke Armstronggal egyidőben emelkedett a legnagyobb jazzmuzsikusok sorába és nem véletlenül éppen Chicagóban.
Beiderbecke játéka kristálytiszta volt, mint egy csengő harang, szólói líraiak voltak, mintegy alternatívái Armstrong kemény, határozott stílusának.

Biederbecke zenei fejlődésének első időszakára két fontos motívum volt hatással. Az első a családi háttér. Édesanyja remekül zongorázott és Bix gyermekkorában otthon sokszor hallgathatta Debussy darabjait és a korszak divatos ragtime kompozícióit. A másik hatás az 1917-ben kiadott első jazzlemez, az Original Dixieland Jazz Band lemeze volt. Rengeteget hallgatta ezt a muzsikát és nagy hatást tett rá Nick LaRocca kornettjátéka. Ez indította arra, hogy maga is megpróbálkozzon a fúvós hangszerrel. Később, amikor már saját lemezeket készített, nem felejtkezett el gyermekkori zenei élményeiről és elővette ezeket a darabokat, így a „Tiger Rag”-et.

Beiderbecke zenei fejlődésének második szakaszára, amelyet a kiteljesedés periódusának is nevezhetünk, a korszak legnagyobb fekete kornettjátékosa Louis Armstrong hatása volt jelentős. Beiderbecke csodálta Armstrong játékát, ám ennek ellenére nem utánozta őt. Armstrong hatása első sorban a darabok szerkezeti felépítésében, azok modellezésében fedezhető fel. Ezt az „Ostrich Walk”  című felvétel igazolja.

Jelentős szerepet kapott a lemezen és természetesen Beiderbecke zenei karrierjében is barátja és zenésztársa a C melody szaxofonos Frankie Trumbauer. Trumbauer játékát sokan és ellentmondásosan értékelik. Vannak, akik édeskésnek, finomkodónak tartják, és első sorban a Beiderbecke-kel készített közös felvételei miatt említik meg nevét. Mások viszont pozitívan méltatják.  

Lester Young például többször nagy elismeréssel adózott Frankie Trumbauernek, akit az első simogatóan finom, művészi érzékenységű, melódiával teli szaxofonjátékosnak tartott. A „For No Reason at All in C” című felvételen hallhatjuk Trumbauer ihletett szólóját, a korszak legkiemelkedőbb képességű gitárjátékosát Eddie Lang-et és a zongoránál Bix Beiderbeck-et.

Beiderbecke egész életművének egyik legmeghatározóbb és legjellegzetesebb darabja a „Singin’ the Blues”, amely egy 32 ütemes forma a pop zene szerkezetére manapság jellemző jegyeket alapozta meg.

1926 októberében Fletcher Henderson ún. zenekari párbajt vívott a Roseland Ballroomban Jean Goldkette együttesével. Goldkette zenekarában csupa Detroitból származó fehér muzsikus mellett Beiderbecke és Trambauer is játszott. Az eredményről a Henderson együttes hangszerelője, Rex Stewart azt mondta: „…lemostak bennünket”.

Jean Goldkette és együttesének felvétele, amelyen a kornettszólót Bix Beiderbecke játsza az „I didn’t Know”.

Felmerülhet a kérdés, miért volt olyan fontos zenész Beiderbecke? A válasz több részből tevődik össze. Egyrészt, a húszas években a jazz együttesekben nem a szaxofon, hanem a kornett és a trombita voltak a domináns, meghatározó hangszerek, mondhatnánk azt, ez a korszak a trombita kora volt. Másrészt, Beiderbecke egy igazi all round tehetség volt, aki pl. kornetten és zongorán egyaránt kiválóan játszott, remekül szvingelt, sokkal ritmusosabban muzsikált, mint kortársai.

Fontos továbbá az a tény, hogy Beiderbecke nagyon fiatalon halt meg, és személye köré egyfajta legenda szövődött.

Amennyiben a Singing the Blues Beiderbecke muzsikájának az egyik csúcsa, a másik lehet az „I’m Coming Virginia” című

Néhány szót érdemes szólni a Trumbauer zenekar ritmus szekciójáról. A lemezen szereplő számok egy részében nincs basszus hangszer, de ez nem volt szokásos ebben az időszakban. Ugyanakkor nagyobb szerepet kapott a gitár, amelyen a kiváló tehetségű Eddie Lang játszott. Itzy Ruskin keveset szólózik a zongorán, de alátámasztó ritmusjátéka erőteljes. Ezeknek a nagyszerű zenészeknek köszönhető, hogy Beiderbecke és Trumbauer felvételei nagyon ritmusosak, kemények és egységesek. Ezzel kiválóan alátámasztják a kornett kissé pattogó játékát és igazán lüktetővé teszik a zenekar hangzását.

Az elmondottak igazolására érdemes meghallgatni a második CD lemezen található „Three Blind Mice”, azaz a három vak egér című kompozíciót.

A kollekció második CD-jének utolsó kilenc felvételén azok a számok találhatók, melyeket Beiderbecke a jazz fehér királyának, Paul Whitmannek az együttesével vett fel. Whitman előtt Bix és Trumbauer Jeanne Goldkette együttesében szerepelt, de 1927 szeptemberében több kiváló zenésszel együtt az akkori idők legnagyobb fehér zenészcsillagának, Paul Whitmannek az együtteséhez szerződtek.

Amint fentebb olvasható, Bix Beiderbecke tragikusan fiatalon, 28 éves korában hunyt el. Rövid életének utolsó éveiben sok problémát okozott neki a szenvedélybetegsége. Whiteman, aki nagyon szigorú volt zenészeihez Beiderbecke-kel mindig elnézően viselkedett.

Dacára minden betegségnek és rossz napoknak, Beiderbecke páratlan intelligenciával, érzékenységgel, törékeny és csodálatosan tiszta hangzást produkált hangszerén.

A kollekció második CD-je utolsó felvételének címe „From Monday On”.