Némileg az egész válogatás hangulatát meghatározza a „Algo Bueno” című fantasztikus sodrású, latin ritmusú szám. 

Ezek a felvételek eredetileg nem mind Gillespie nevével jelentek meg, hiszen az 1937-ben húsz éves trombitás abban az időben még nem rendelkezett saját zenekarral. Gillespie 1937-ben ment New Yorkba, mert arra számított, hogy a népszerű Lucky Millinder zenekarába szerződhet. Szerencséjére ez a kontrakt nem jött létre, így kerülhetett a korszak egyik divatos zenekarvezetőjének, Teddy Hillnek az együttesébe.  Velük készült 1937. május 17-én, Jelly Roll Morton szerzeményének felvétele: „King Porter Stomp”. A King Porter Stompban hallható szóló volt Gillespie első lemezre vett improvizációja.

Gillespie 1939-ben néhány felvételre beszállt a vibrafonos Lional Hampton együttesébe. Különösen jó lehetőség volt ez számára, hiszen a zenekarvezetőn kívül sok, akkor elismert kiválósággal játszhatott együtt. Érdemes a szokásosnál nagyobb figyelemmel kísérni a zenészek szólóit. 1939. június 13-án készült a „Hot Mallets” című felvétel.

A kollekció első CD-jén lévő számok sorrendjében ez után a szám után egy nagy időbeni ugrást érzékelhetünk, hiszen a következő felvétel 7 évvel később, 1946-ban készült. Ez azért érdekes különösen, mert kiválóan megfigyelhető, hogy mind a jazz stílusa, mind a zenekari játék, mind Gillespie muzsikája milyen változáson ment át azalatt a fontos 7 esztendő alatt. 1946-ban már javában átalakulóban volt a jazz, melyben nagy szerepük volt a New York 52. utcájában működő zenés kocsmáknak. Többnyire ott, a Minton’s Playhouse nevű mulatóban találkoztak éjszakánként azok a fiatal muzsikusok, akik elszántan elhatározták, hogy mást játszanak, mint amit abban az időben a nagyzenekarokban megköveteltek tőlük. Az 52. utca, vagy ahogyan egyszerűen nevezték The Street a fiatal bopperek és hipsterek Mekkája, az alakulóban lévő új zenei stílus, a bebop központja volt. Ennek az utcának a tiszteletére született Gillespie kompozíciója a „52nd Street Theme”.

Szinte minden felvételről elmondható, hogy Gillespie improvizációi csúcspontjai a daraboknak. A rögtönzések nagy részét a magas regiszterekben játssza, egészen különös hangokat csalva ki a hangszeréből. Néha finoman visszavonulni látszik, de mindez csak arra jó, hogy a következő pillanatban a legmagasabb hőfokon folytatva, még nagyobb hatást érjen el. Remekül szlalomozik a hangokon, minden logikát felborít, mégis a legjobb fordulatokat alkalmazza. Tapasztalhatjuk mindezeket az „Antropology” című felvételen is.

Gillespie azt tartotta, hogy a jazzben az egyik legnagyobb ajándék a ritmus. Nagyon nagy jelentőséget tulajdonított a ritmusnak és egész zenei pályafutása során megkülönböztetett figyelmet szentelt neki. Nem csoda, hogy minden friss és újszerű ritmuskísérletre odafigyelt. Nagy hatással volt rá, amikor meghallotta Mario Bauza kubai együttesének afro-cuban stílusú zenéjét. Rögtön elhatározta, hogy autentikus kubai muzsikusokat vesz maga mellé. Gillespie rátalált a latin ritmusokra és amerikaivá transzponálva, a bebop stílus jellemzőivel fűszerezve rendkívül eredeti és hatásos zenét hozott létre.

Remek példa a „Cubana Be” című kompozíció.

Mario Bauza, aki a Machito együttest vezette, ajánlott Gillespie-nek egy remek konga dobost, akit Chano Pozo-nak hívtak. Pozo egy nagysikerű Carnegie Hallban tartott koncerten mutatkozott be a zenekarban 1947. szeptember 29-én. Ezen az előadáson egyértelműen kiderült, hogy az afro-cuban zene és a bebop teljesen kompatibilisek egymással. Gillespie-nek sikerült olyan külső hatással gazdagítani a bebop jazzt, amely ritmikai szempontból rengeteget adott a nagyzenekari hangzáshoz.

Gillespie Pozoval közösen írt egy darabot, mely „Manteca” címmel került a lemezre.

A darab megjelenése után reflektorfénybe került a kubai jazz és ezzel a kubai muzsikusok. Különösen nagy sikerük volt a dobosoknak és kongásoknak. A latin zene fontos része lett a jazznek, és olyan karakteres nyomokat hagyott a jazzmuzsikában, amelyek mind a mai napig éreztetik hatásukat.

Gillespie abszolút modern zenei eszközöket használt az 1949-es esztendőben lemezre vett darabokban. Ehhez a muzsikához kiválóan képzett zenészek kellettek, olyanok, akik már nemcsak a zenei fegyelmet és az együttjátszás alapfeltételeit ismerték, hanem akik egyénileg is a legmagasabban képzettek voltak. Gillespie remek muzsikusokat nyert meg zenekarába, akikkel elkészítette a Jumpin’ with Symphony Sid” című felvételt.

Gillespie nagyzenekari muzsikája, éles, mint a borotva, közben sodró és rohanó, mint a vihar. Hangszerével a nyers naturális hangzást kereste, állandóan a magas fekvésekben játszott, hihetetlen technikával, ugyanakkor rengeteg ötlettel fűszerezve. Játéka rengeteg vitalitást tartalmazott, mindig izgalmas volt. Eközben igazi showman is volt, aki remekül szórakoztatta a közönséget és a saját zenésztársait egyaránt. Voltak olyanok, akik ezért nem szerették, de Gillespie mindig a közönséget szolgálta. Köszönet jár neki azért is, mert ismét helyreállította a trombita immár elveszni látszó kiemelt szerepét a zenekarban. 

A most bemutatásra került két CD-t tartalmazó kollekció magas színvonalú gyűjtemény. Bár 1937-től találhatók rajta felvételek, igazán a 1946. és ’49. között készített darabokra fókuszál. Gillespie zenéje ekkor már kiemelkedő jelentőségű volt és meghatározó lett a big band muzsika későbbi fejlődésére. Befejezésül javasoljuk a „Victory Ball” című darab meghallgatását.