Elsőként a CD-n egyes sorszámmal szereplő Kern – Harnbach kompozíciót forgatjuk le, amelynek címe: „Yesterdays”.

A lemezen hallható Jazz Messengers nevű együttesnek volt előzménye, ugyanis Art Blakey a 40-es évek végén már létrehozott egy hasonló nevű combót, de az a zenekar nem maradt együtt sokáig. Az első zenekar megszűnését követően, némi szünet után Blakey ismét elhatározta, hogy egy nagyobb létszámú, önálló zenekart szervez, és erre 1955-ben érett meg a helyzet. Ekkor találkozott ugyanis néhány, a jazzről hozzá hasonlóan gondolkodó fiatal zenésszel, akikkel Jazz Messengers néven megalakították quintetjüket. A fiatalok mind kiváló tehetségű muzsikusok voltak, a zongorista Horace Silver, a trombitás Kenny Dorham, a tenorszaxofonos Hank Mobley és a bőgős Doug Watkins.

Tehát, 1955-ben megalakult a Jazz Messengers, amely ettől az időtől évtizedeken át a jazz világának meghatározó együttese volt, iskolája néhány ragyogó tehetségű fiatal muzsikusnak.

A fent felsorolt zenészek közreműködésével készült lemezről a második felvétel, címe: „Prince Albert”.

Blakey legnagyobb alkotótársa a zongorista Horace Silver volt. Nem tagadom, Silverrel némileg elfogult vagyok, bevallom, hogy ő az egyik kedvenc zongoristám, ezért veszem azt a bátorságot, hogy a zenekar tagjainak bemutatását vele kezdem. Elfogultságomnak egyik oka az, hogy Silver a jazz történetének egyik nagy újítója volt, ráadásul olyan újításokat vezetett be, melyek máig tartóan hatnak a jazzmuzsikában.

Portugál származású édesapjától természetes örökségként hozta magával a latin lelket és a latin zene iránti fogékonyságot. Azonban nemcsak az otthoni, hanem a tágabb környezetből is érték zenei hatások. Elsősorban a feketék egyházi muzsikája a gospel, valamint a blues ragadta meg. Még középiskolás volt, amikor alkalmi zenekarokat szervezve barátaival helyi rendezvényeken léptek fel. Néha vendégművészeket is kísértek, így találkozott az akkor már elismert tenorszaxofonossal Stan Getz-cel. Getz remek partnert talált benne olyannyira, hogy felkérte, legyen az állandó kísérője. Ezt követően 1950-51-ben Silver triója lett Stan Getz ritmusszekciója és együtt, quartetben igen sok remek közös felvételt készítettek.

Kiváló példa Silver stílusának bemutatására a következő felvételen hallható szólója. Silver balkéz játékán pregnánsan felfedezhető egy sajátos tömör hangzás, melyet alkalmanként Bud Powell latinos felvételein is hallani lehet, és mely a későbbiek során tovább finomulva a sajátos Silver stílussá fejlődött. Ennek lényege a hangok és az akkordok visszatérő ismétlése, mely egyfajta mormogó hangzást eredményezett. Ez egy kissé szokatlanul, ugyanakkor rendkívül eredetien szólt, különösen, hogy közben a jobbkéz a bebopra jellemző improvizációt játszott. Most tehát ismét a Jazz Messengers Bohemia Cafe-ban rögzített lemezéről hallgassunk meg egy felvételt, melynek címe: „I Waited for You”.

Silver későbbi munkássága során az újszerű motívumok végül is egy egységes egésszé álltak össze, mely egy új stílus formálódását segítették elő. Ezt az új jazz stílust funky hard bopnak, később leegyszerűsítve funkynak nevezték el. Természetesen a funky hard bop is a jazz eredeti elemeire épült, melyek közül meghatározó jelentőségű volt a blues és a gospel.

A funky egyik jelentésében valami földszerűt, ahogy magyarul mondják, földszagút, egyszerűt is jelent. A játék szempontjából a funky egyszerűbb melódiákkal és harmóniákkal dolgozik, mint a közvetlen megelőző stílusok bármelyike, ugyanakkor a zene energikusabb kisugárzású, boldogabb közérzetet közvetít, mentes minden feszültségtől és frusztrációtól.

Silver jelentős vívmánya, hogy kiválóan és egyedi módon használja fel mondanivalójának kifejezéséhez a kiállásokat és belépéseket, improvizációi kreatívak, melodikusak, energikusak, miközben könnyen megjegyezhetők, világosan érthetők. Kompozíciói a jazz tradícióiból, a gospelből, a bluesból táplálkoznak, miközben áthatja szerzeményeit a bebop modern, megújító szelleme, és jelen vannak bennük Silver saját hagyományainak latin nyomai. Silvert hallgatva az az ember benyomása, mintha minden zenei fordulata spontán lenne, de ha alaposabban vizsgáljuk, muzsikái pontosan szerkesztett, precízen felépített struktúrák.

A következő felvételen egyszerre győződhetünk meg Silver és Blakey remek muzsikájáról. Mind a zongoraszóló, mind a dobszóló kristálytiszta stílusú, strukturált és a hard bop minden fontos zenei elemét magában hordja. A felvétel címe: „Lady Bird”.

Blakey egészen fiatalon Fletcher Henderson zenekarához került, majd Billy Eckstein szerződtette. Ekkor ott játszott Charlie Parker, Dizzy Gillespie, Thelonious Monk, Dexter Gordon, Miles Davis, ott énekelt a csodálatos Sarah Vaughan. Szinte mindenki sztár volt a zenekarban és ezt Blakey nagyon élvezte. Magával ragadta mindaz, amit a zenésztársaktól hallott. Abban az időben már alakult a bebop forradalma, esténként már eljártak az ötvenkettedik utcába és a Minton’s Playhouse-ba saját örömükre zenélni. Blakey nem volt a nagy bebop-osok között, Parker és Gillespie inkább Kenny Clark és Max Roach dobosokkal szerettek játszani. Mindez Blakey-t nem zavarta. Ő figyelt, tanult és szépen, konzekvensen alakította a saját stílusát.

Az ötvenes évek elejére Blakey játékában egyre inkább jellemző lett a szinte kalapácsütés-szerű hangsúlyozás, a kiszámíthatatlanul, de mindig jó időben alkalmazott felütés, a sodró lendület, a kemény, cimbalomjátékra jellemző pörgetések. Kiválóan használta a dobseprőt, még az erőteljesebb ritmusoknál is alkalmazta, ami ritka volt a dobosok között. Különösen nagy figyelmet érdemel a lábcin játéka, ezzel nagy elismerést vívott ki zenész körökben. Néha még a könyökét is használta a doboláshoz, ugyanis a pergődob bőrére rátett könyökével különböző hangszínű intonációt tudott produkálni.

Blakey nemcsak kiváló dobos, hanem nagyszerű zenekarvezető is volt. Jó szemmel választotta ki partnereit, igyekezett olyan zenészeket maga köré gyűjteni, akikben benne volt az újítás iránti vágy, karakteres, egyéni zenét próbáltak létrehozni. Az általa alakított Jazz Messengers egyrészt egyik legjobb tolmácsolója lett a hard bop zenei stílusnak, másrészt azáltal, hogy rengeteg tehetséges fiatal jazzmuzsikusnak innen indult el a karrierje, kiváló műhelynek is tekinthető.

Most ismét zene a CD-ről, a Cafe Bohemia-ban készült lemezről. A következő szám címe: „Deciphering the Message”, szerzője a szaxofonos Hank Mobley. 

Természetesen nem csak a két nagy alapítóról érdemes beszélni, hanem a lemezen szereplő többi, kiváló muzsikusról is.

A trombitás Kenny Dorham zenei karrierjét Lional Hampton zenekarában kezdte, majd a bebop orientáció szempontjából igen fontos Billy Eckstein zenekarában folytatta, ahol többek között Dizzy Gillespie-vel játszott. Ezután következett Charlie Parker együttese, amelyben Miles Davist követte trombitásként. 1954-ben találkozott Horace Silverrel, akinek a hívására csatlakozott a Jazz Messengershez. Később több önálló együttest is szervezett, mind a J.M. mintájára. Játéka, melyben mindig érezhetők a bluesos gyökerek a bebop alapjaira épített hard bop stílushoz tartozik. Sajnos korán, negyvennyolc éves korában halt meg.

A tenorszaxofonos Hank Mobley különböző rhythm and blues bandákban kezdett muzsikálni, de a zenei világ hamar felfedezte. Fiatalon együtt játszott Dizzy Gillespievel és a dobos Max Roach-csal. 1954-ben kezdett Horace Silverrel zenélni, így alapító tagja lett a Jazz Messengersnek. Miután Silver önálló együttest alakított, Mobley Blakeyvel maradt. Később több kiváló zenésszel játszott együtt. Játékában jelentős szerepet kap az erős ritmizálás, hangzása kicsit száraznak hat és ezzel teljesen eltérő az abban a korban szokásos és divatos robosztus szaxofonjátéktól.

A bőgős Doug Watkins fiatalon nagy muzsikusokkal játszhatott együtt. Így pl. szerepelt Charles Mingusnak a Mingus Oh Yeah című lemezén, majd Sonny Rollins-szal a Saxophon Colossus című albumán. A Jazz Messengersbe a trombitás Kenny Dorham ajánlotta be. Később Silverrel, Sonny Rollins-szal, Lee Morgannel és Donald Byrddel játszott együtt. Nagyon korán, 28 éves korában halt meg.

Íme az első Jazz Messengers együttes, amely a hard bop zenei stílus egyik legjobb képviselője volt és számtalan maradandó felvételt készített, mind megannyi jazztörténeti jelentőségű alkotás. Ezek sorából is kiemelkedik a most lejátszott CD zenei anyaga, amelyet 1955-ben a new yorki Cafe Bohemia-ban rögzítettek.

Befejezésül egy jazzsláger feldolgozását játsszuk le, melynek címe: „Gone With the Wind”.