Elöljáróban azért a történeti hűség kedvéért el kell mondani, hogy nem előzmények nélkül állt fel a kéttagú „csapat”. Éppen egy évtizede(!) jelent meg a „Cosmic Rhythm with Each Stroke” c. albumuk, amely nagy érdeklődést váltott ki. És bármennyire is unos-untalan emlegetjük különböző ECM albumok esetében – ez a lemez is egyenes folytatása a korábbinak. Sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy a világ nem sokat változott, sőt... Így aztán érthető az elgondolkodtató, szomorú, melankolikus, csaknem pesszimista hangzásvilág.

Nem véletlen, hogy Keith Jarrett visszavonulása után Manfred Eicher, az ECM vezetője újabb „sztárzenészek” után nézett és a kortárs jazz legnagyobb figuráit igyekezett „szárnyai alá” gyűjteni. Nos, Iyer a Jarrett-Mehldau vonal szerves folytatója, aki be tudta tölteni a „zenei vákuumot”. Tudtommal már háromszor szerepelt magyar színpadon, a kétezres évek első évtizedében a Mediawave fesztiválon, majd kétszer a fővárosban: mindkét alkalommal – rangjához illően – a Zeneakadémián. Először 2014-ben triójával, majd 2018-ban Craig Taborn társaságában adott kétzongorás koncerten bűvölte el a zenebarátokat. Utóbbit az ECM lemezen is kiadta „The Transitory Poems” címmel.

Trió albumáról a „Compassion”-ról tavaly március 5-én jelent meg lemezismertetőnk. Iyer bátran politizál zenéjével is. Mivel többnyire saját szerzeményeit adja elő, érdemes végigtekinteni korábbi lemezein is, hogy kiknek a tiszteletére születtek kompozíciói: Amiri Baraka (LeRoi Jones) író, jazzkritikus, A blues népe c. szakkönyv szerzője, Marian Anderson spirituálé énekesnő, Nasreen Mohamedi indiai képzőművész és fotós, Jack Whitten festőművész, szobrász, Muhal Richard Abrams, Cecil Taylor, Geri Allen, jazzmuzsikusok és Desmond Tutu, délafrikai érsek, az apartheid elleni harc kimagasló képviselője. Mostani lemezén is elhangzik két megemlékezés: Patrice Lumumba, kongói politikus és Refaat Alareer palesztin író, költő, egyetemi tanár tiszteletére. (Mindketten erőszakos halál áldozatai.)  Csak a pontosság kedvéért: a három jazzmuzsikus tiszteletére írt darab társszerzője Craig Taborn, a Lumumba emlékére írott számot pedig Wadada Leo Smith jegyzi.

A duó másik résztvevője az imént említett trombitás, aki három évtizeddel idősebb, mint a pianista. Vijay rendkívül tiszteli, ily módon aposztrofálja mesterét. „hős, barát és tanító”. Smith a progresszív fekete zene és az ezzel összefüggő polgárjogi mozgalom régi harcosa. Olyan ikonikus afro-amerikai muzsikusokkal volt kapcsolatban, mint Anthony Braxton, Roscoe Mitchell, Andrew Cyrille vagy Muhal Richard Abrams. Több mint ötven saját lemezalbummal (és számos koronggal, amelyeken sideman) a háta mögött igazi zenei tekintély.       

Az ECM megszokott gyakorlatától eltérően Iyer lemezeinek kísérőfüzeteiben olykor magvas mondanivalóval is találkozhatunk, mi több ez fokozottan érvényes az itt tárgyalandó lemezre is. Vijay Iyer nem az „elefántcsont toronyba” zárkózó művészek közé tartozik, nem titkolja állásfoglalását a világ problémáinak vonatkozásában. A kísérő füzetben terjedelmes beszélgetés olvasható a két művész között: Iyer a kérdező és WLS, aki hosszasabban fejtegeti a szükséges tudnivalókat. A pár soros felvezetőt Iyer jegyzi, amiben ezt olvashatjuk: „Ezt a felvételt az utóbbi évek kegyetlenkedései okán érzett felháborodásunk és tartós szomorúságunk befolyásolta, de hiszünk a humanitás lehetőségében.” Smith egyik szép gondolata pedig így hangzik: „Művész az, aki elmondja az igazságot – félelem nélkül!”

A zene nem könnyen emészthető, de megéri odafigyelni. A két muzsikus lelki rokonsága nyilvánvaló, hangszertudásuk és ötletgazdag játékuk lebilincselő. A trombitából kiáramló hosszú, kitartott hangok (olykor tompító használatával) Davist idézik, de a fekete avantgárd képviselői is felsejlenek. Iyer csodás, diszkrét kísérete az akusztikus hangszeren és az elektronika használatával, emellett csilingelő Fender Rhodes futamai elképesztő összhangban vannak a fúvóssal. Free improvizációk mindennemű kötöttség mellőzésével. Szikár attitűd két minimalista művésztől. Nem könnyű hallgatnivaló (mint az ECM lemezek többsége), igazi modern zene csak „vájtfülűek” számára. Hadd idézzem Cecil Taylort, aki egyszer azt mondta, hogy az igényes zenebarát úgy készüljön fel egy koncertre, vagy egy lemez figyelmes meghallgatására, mint ahogyan a zenész is felkészül az előadásra. Azt hiszem, van benne valami... Főleg, ha a mai „elszabadult” szokásokra gondolunk, az evés-ivás, fotózás, beszélgetés, ki-be járkálás, okos telefon gyötrés stb. a jazzkoncerteken. Miért nem kapja meg szeretett műfajunk is azt a tiszteletet, amit a szokásjog kapcsán a klasszikus zenei koncertek joggal igényelnek – és meg is kapnak?

VIJAY  IYER – WADADA  LEO  SMITH       DEFIANT  LIFE      ECM  Records/Hangvető

• Prelude: Survival (Vijay Iyer – Wadada Leo Smith)
• Sumud (Vijay Iyer – Wadada Leo Smith)
• Floating River Requiem /for Patrice Lumumba/   (Wadada Leo Smith)
• Elegy: The Pilgrimage (Vijay Iyer – Wadada Leo Smith)
• Kite /for Refaat Alareer/   (Vijay Iyer)
• Procession: Defiant Life (Vijay Iyer – Wadada Leo Smith)

Közreműködnek: 

Wadada Leo Smith   trombita
Vijay Iyer   zongora,  Fender Rhodes, elektronika