– Klarinétosok III. (Modernisták és azon túl)

A swing korszak alkonyával a klarinétosok napja is leáldozott – mondhatnánk enyhe túlzással. Az új korszakban meglehetősen kevés klarinétos szerzett magának nevet. Érdekes viszont, hogy míg a swing korszak két klarinétos királya, Benny Goodman és Artie Shaw orosz zsidó bevándorlók gyermeke volt, a modernisták három stílusformálója mind olasz felmenőket mondhatott a magáénak.

1) COUNT BASIE & HIS SEXTET: Basie Boogie (1950)

Buddy DeFranco nagyjából a bebop születése idején lépett a színre. Még a swing-korszak idején tanult meg játszani és nőtte ki magát. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint azok a felvételek, amelyeket Count Basie-vel készített.

Emblematikusan szomorú ténye volt a korszaknak, hogy a swinget minden ízében megtestesítő Basie világhírű big bandje is kénytelen volt átmenetileg feloszlani. (Az már más történet, hogy pár évre rá diadalittasan újjá született.) A szűkös esztendőkben a Basie zenekar hét főre redukálódott. A frontvonalban így aztán komoly húzónevekre, lenyűgöző szólistákra volt szükség. Wardell Gray tenorszaxofonon, Clark Terry trombitán és – az egyetlen fehér arc a zenekarban – Buddy DeFranco megfelelt a leírásnak.

2)  BUDDY DE FRANCO: A Bird in Igor’s yard (1949)

Kicsit megfordítottam a kronológiát, hogy felfedjem Buddy DeFranco zenei gyökereit, noha ő már előzőleg is modernistaként szerzett magának hírnevet. 1949-es zenekara modern big band volt a Woody Herman csapatokat megjárt számos zenésszel megspékelve, a nagy Oscar Pettiforddal a bőgőn, Lee Konitz-cal altszaxofonon és Serge Chaloffal baritonon. A szerzemény és a hangszerelés az akkor még csak szárnyait bontogató forradalmi újító komponista, George Russell műve volt. Maga a cím Sztravinszkij és Charlie Parker szellemének az ötvözését sugallja:

3)  BUDDY DE FRANCO: This time the dream’s on me (1949)

Buddy DeFranco balladistaként is nagyszerű volt. Tónusa lágy volt, de mégsem erőtlen. Az előbb hallott zenekarral, sajátjával vette fel ezt a szépséget is.

4)  TONY SCOTT – BILL EVANS: Five /0’05” – 7’54”/ (1957)

(A Tony Scottról szóló részt nem plagizáltam, csak szóról-szóra elloptam a szerző, a Franciaországban élő Tóth László barátom engedélyével.)

Tony Scott, Anthony Joseph Sciacca néven született 1921-ben Morristownban, Szicíliából származó szülők gyermekeként Charlie Parkerrel barátságba keveredett, sőt Parkerrel egyidőben az apartmanon is osztoztak. A barátságon túlmenően a zenei hatás sem volt mellékes, hiszen neki köszönhetően Scott úgy szólt, mint egyetlen más klarinétos sem. Tüzes, lendületes és ritmusos klarinétozásába gyakran vegyültek nyers, már-már absztrakt elemek, miközben a klarinéttól szokatlan magas hangokig jutott el. Szólóiban hiperaktív, hatalmas, de kontrollált hanghullámot, intenzív és érzelmes vadságot hozzott létre. Az ötvenes évek második felére a legelismertebb klarinétos lett, sorra megnyerte a Down Beat népszerűségi szavazásokat, ez a legragyogóbb fejezet Tony Scott pályafutásában. 1957-es együttesében Bill Evans zongorázik, Paul Motian dobol, míg a bőgőn Milt Hinton és Henry Grimes váltja egymást.

5)  TONY SCOTT & HORST JANKOWSKI TRIO: Blues for Charlie Parker (1957)

Scott ekként fogalmazta meg az ars poeticáját: "Nem hangszerként játszom a klarinéton, hanem a testem és a lelkem részeként. Nem próbálok klarinétozni, szinte úgy teszek, mintha nem is lenne, soha nem gyakorlok, nem melegítek be. Végigmegyek egy skálán, és meggyőződöm róla, hogy a klarinét működik, ez minden, amit csinálok. A klarinét vagy működik, vagy nem működik. Nem adok neki második esélyt.

6)  JIMMY GIUFRRE: So low (1956)

A klarinét három stílusformáló olasz származású modernistája közül a legnehezebben meghatározható zenész Jimmy Giuffre volt, akit sokáig elsősorban zeneszerző-, hangszerelő- vagy tenorszaxofonosként tartott nyilván a jazzvilág. Ő volt a Stan Getznek, Zoot Simsnek, Herbie Stewardnak és Serge Chaloffnak nevet adó „Four Brothers” szám szerzője és hangszerelője. Shorty Rogers és Shelly Manne vidám West Coast cool zenekarainak egyik sztár tenor- és baritonszaxofonosa lett az ötvenes évek első felében, lendületesen szvingelő játékával. Az ötvenes évek közepén radikálisan irányt váltott. Triót alakított, amelyben a klarinét lett a domináns hangszere. Tónusa finom, de ugyanakkor erőteljes és kifejező volt. A trió felvételek előtt koncentráljunk először erre a roppant egyedi klarinét hangzásra, amelyből kihallani a szaxofonos múltat.

7)  JIMMY GIUFFRE 3: Happy man (első szám 00’00” – 07’19”)  (1959)

1959-ben állt össze Giuffre a gitáros Jim Hallal és a bőgős Buddy Clarkkal. Ezzel a csapattal blues alapú etno-jazzből fakadó kamarazenét produkáltak, amelyben nagymértékű szabadság adatott főleg Giuffrenak és Hallnak.

8)  JIMMY GIUFFRE 3: Flight (első 4’58”) (1961)

Giuffre a maga csendes módján roppant útkereső, újítani vágyó zenész volt. A hatvanas évek formabontó és faji öntudatot harsogó csatazajában észre sem lehetett venni, hogy a klarinétos 1961-ben összeállt új csapata legalább olyan messze rugaszkodik a bevett sémáktól, mint Ornette Colemanék, legfeljebb a laikus számára megközelíthetőbb formában. Partnerei ebben a kalandban az akkor még szintén fiatal zongorista Paul Bley és a bőgős Steve Swallow voltak. Sok szempontól játékukban és összjátékukban visszaköszön ugyanaz a kereteket tágítani óhajtó, nagyobb szabadságra törekvő szellem, amely a Tristano iskola zenészeit ihlette a negyvenes években a jazztörténet első „free” felvételeire. Minél tovább megyünk ebben a számban, annál jobban kibontakozik ez a szabad szellem, csak a finomsága miatt nem hat annyira radikálisnak, mint a zajosabb kortársaké. Ezzel búcsúzom mára:

Folyt. köv.

Fotó: youtube, Wikipédia, Louisiana Digital Library, WBGO

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<