–  A big band jazz előfutárai I.

Nem jazzel, hanem egyenesen a húszas években a „Jazz Király”-ának kikiáltott Paul Whiteman zenekarával nyitjuk a mai archív felvételek sorát. Sietve hozzáteszem, annak idején a publicisták vagy a zenekritikusok túlnyomó többségének halvány fogalma sem volt arról, mi a jazz. Annyit tudtak, hogy az a tánczene kissé elvadult formája, ami délről jön és egyre népszerűbb.

1) PAUL WHITEMAN & HIS ORCHESTRA: Wang Wang Blues (1920)

„Jazzkirály”-nak a kövérkés, joviális, fehér Paul Whitemant kiáltotta ki a sajtó. Whiteman egyébként egész jó fehér brácsás volt, aki azonban – a kor hagyományaihoz híven – teljesen feleslegesen - inkább kiállt vezényelni egyre nagyobb létszámú zenekarait. Leginkább szalonzenét játszott, de a jazzt sem vetette meg, noha aprólékos hangszerelései és az általa vélt közönségigény vajmi kevés helyet hagyott a rögtönzésnek, ha egyáltalán.

2)  PAUL WHITEMAN & HIS ORCHESTRA: Changes (1927)

Hozzá kell tennünk, Whiteman roppant nyitott volt, mindennel megpróbálkozott, nem utolsósorban a jazz és a szimfonikus zene ötvözésével. 1927-ben az ő zenekara mutatta be Gershwin „Kék Rapszódia”-ját, magával a szerzővel a zongoránál. Zenekarában tárt karokkal fogadta az akkor még éhenkórász, de idővel korszakalkotónak bizonyult fiatal jazz-zenészeket, mint Bix Beiderbecket, Frankie Trumbauert vagy Joe Venutit. A jazzes elemek itt ritmikailag és a hangszerelésben kimutathatók, de még inkább a vokálbetétben, amelyet Al Rinker és a később világhírre szert tevő Bing Crosby énekel.

3)  JEAN GOLDKETTE & HIS ORCHESTRA: I didn’t know (1924)

Szögezzük le, csupán bőrszíne és az ítészek tudatlansága miatt nevezték Whitemant a Jazz Királyának. Ráadásul még a fehér nagyzenekarok között is akadt jazzesebb hangzású, mint Whitemané.

4)  JEAN GOLDKETTE & HIS ORCHESTRA: Clementine (1927)

Jean Goldkette zenekarát hallottuk. Goldkette francia vándormuzsikusok gyermeke volt, képzett klasszikus zongorista, zenekarvezető és üzletember, sőt táncteremtulajdonos Detroitban. Elsőként ismerte fel a jazzben rejlő lehetőségeket. Paul Whiteman riválisa volt és ő is gyűjtötte a jobbnál jobb fehér jazz-zenészeket. Az imént kornetten Bix Beiderbecke-t, hegedűn Joe Venutit hallottuk röviden – a dobos Charles Horvath volt. A később legendássá vált és stílusújító Bix Beiderbeckenek rövidesen mennie kellett, mert nem tudott kottát olvasni, márpedig a szigorú tánczenekari fegyelem ezt megkövetelte.

Még egy illusztráció jön a Goldkette repertoárból, de ez már három évvel később, 1927-ben készült. Az akkori Goldkette banda nem csak zenekari fegyelem és összhangzás tekintetében volt kiváló, de mielőtt még a jelentősen jobban finanszírozott Paul Whiteman elszippantotta volna a sztár szólistáit, a jazztörténet olyan kiemelkedő alakjai játszottak vele, mint a kornettista Bix Beiderbecke, a szaxofonos Frankie Trumbauer, a hegedűs Joe Venuti és a gitáros Eddie Lang.

A csapat egy korábbi inkarnációjában pedig fellelhettük a swing korszakban világhírűvé vált Dorsey fivéreket és a zeneszerző-énekes Hoagy Carmichaelt, a „Stardust”, a „Skylark” és ehhez hasonló örökzöldek komponistáját.

5)  FLETCHER HENDERSON: Charley, my boy (1924)

A fekete zenészek közül az első, aki figyelemreméltó nagyzenekart szervezett, az eredetileg vegyészként diplomázott, jómódú családból származó Fletcher Henderson volt, aki saját szakmájában az akkor még az északi államokban is erős faji diszkrimináció okán nem érvényesülhetett, így aztán muzsikusként kereste kenyerét.

1923 decemberére a Henderson zenekar már kilenc tagot számlált két kornettistával, egy tenorszaxofonossal, történetesen a hangszer „alapító atyjával”, Coleman Hawkinsszal, a klarinétos-altszaxofonos Don Redmannel, aki Henderson mellett a zenekar hangzásáért szintén felelős volt, valamint egy basszusszaxofonossal, aki a tubás szerepét töltötte be, valamint a bendzsós Charlie Dixonnal és a nagyszerű dobos Kaiser Marshallal.

A következő felvételen, az immár tízfőnyire bővült zenekarban már hallhatjuk a tenorszaxofon későbbi alapító atyját, Coleman Hawkinst, történetesen basszus szaxofonon.

6)  FLETCHER HENDERSON: Sugar Foot Stomp (1925)

Henderson egy igazi ösztönös blues játékost, egy valódi New Orleans-i szellemű és hangzású trombitást keresett a harlemi Roseland Caféban játszó zenekara számára. Armstrongban megtalálta azt a zenészt és átcsábította Chicagóból. Armstrong Henderson együttesében sok újdonsággal találkozott, meg kellett tanulnia a fegyelmezett összjátékot, megismerkedett a hangszereléssel, a gyors kottaolvasással. A Henderson együttesében már jórészt kialakult stílus azonban Armstrong belépésével megváltozott. Az ő hatására a zenekarnak kemény ritmusa lett, stílusa tisztává, pontossá, feszessé vált, mondhatni, Armstrong bevitte a zenekarba a bluest. Henderson együttesének zenésze, Russell Procope Armstrong belépésével kapcsolatban a következőket mondta: „Senki nem tudta, hogy mi a szving, amíg Armstrong meg nem érkezett és meg nem mutatta nekünk”.  

Henderson együttesével több olyan számot vett műsorára, amelyet Armstrong „hozott” magával Chicagóból. Ilyen volt például a „Sugar Foot Stomp”, ami még Armstrong tanítómestere, Joe King Oliver repertoárjában „Dippermouth Blues”-ként szerepelt.

7)  JELLY ROLL MORTON’S RED HOT PEPPERS: The chant (1926)

Armstrong zenei felfogása, stílusa, ereje a zenekar minden tagjára hatással volt, különösen a hangszerelő Redman tanult tőle sokat. Mind ritmikai, mind melódiai szabadsága elkápráztatta mind az együttes zenészeit, mind a közönséget. Olyan kapukat nyitott meg a zenekari játékban, amelyek addig teljesen ismeretlenek voltak számukra. A Henderson zenekarra még később visszatérünk.   

A big band jazz kialakulása szempontjából érdemes még meghallgatni a Jelly Roll Morton’s Red Hot Pepperst. Mortont eddig még csak szóló zongoristaként hallottuk ennek a sorozatnak egy korábbi kiadásában, de a nagyzenekari jazz kialakításában is múlhatatlan érdemei voltak annak ellenére, hogy ebben a formációjában mindössze heten játszottak. A szám mondhatni túlhangszerelt volt, az improvizációnak kevés teret hagyott, de megszületett a összetéveszthetetlen jazzes zenekari hangzás. Morton elképesztő kreativitással komponált, elsőként a jazz világában hangszereléseket készített a zenekara számára és minden muzsikusának elmagyarázta, hogy mit és hogyan kell játszania.

8)  JELLY ROLL MORTON: Black Bottom Stomp (1926)

Figyelemre méltó, hogy alig néhány héttel a felvétel megjelenése után a Henderson együttes hangszerelője, Don Redman is feldolgozta a „The Chant” című kompozíciót, valószínűleg a mortoni hangszerelés inspirációjára, de teljesen más felfogásban. Morton is – Armstronghoz hasonlóan – beemelte a zenébe a ritmikus hangsúlyozást, amit ma szvinges lüktetésnek nevezünk. Ezt illusztrálnánk a mai műsor zárószámával, ami talán a Red Hot Peppers legemlékezetesebb, és meglovagolva az akkor dívó charleston táncőrületet, a maga korában legnépszerűbb darabja volt.

Folyt. köv.

Fotó: Youtube, A felhasznált képekkel kapcsolatban: William P. Gottlieb ikonikus jazz fényképei ingyen letölthetőek a US Library of Congress tárából és szabadon használhatóak Gottlieb végrendelete értelmében., NPR, Grunge, Synvopated Times, Wikipédia, THe Saturday Evening Post, Artists Info

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<