– A MODERN BIG BAND SZÜLETÉSE V.: STAN KENTON ÉS A PROGRESSZÍV JAZZ  1945-1947

Stan Kenton két, egyenként milliós példányszámban eladott, átütő lemezsikert vett fel („Tampico” és „Shoo-fly pie and apple pan dowdy”) mindkettőt az énekesnő June Christievel, aki Anita O’Day helyébe lépett a zenekar énekesnőjeként. Ezek a számok majd elhangzanak a sorozat énekesekkel foglalkozó részében.

Hogy mit biztosított a sikerszámokból befutó pénz? Elsősorban azt, hogy 1944-ben Kenton megtalálta saját zenei alteregóját, a nála egyébként zeneileg jóval képzettebb Darius Milhaud tanítvány, Pete Rugolo személyében. Kenton és Rugolo viszonya hasonlított Ellington és Billy Strayhorn zenei testvériségére. Ez sok szempontból tehermentesítette az egyébként munkamániás Kentont, aki viszont most arra koncentrált, hogy a zenekar megteljen jól képzett muzsikusokkal és virtuóz szólistákkal. Ezen a téren Kentonnak majdnem olyan jó orra volt, mint később Miles Davisnek. Noha 1944-ben már a 17 éves Stan Getz is megfordult a zenekarában, de az első sztárparádénak számító Kenton csapat 1946-ra állt össze a tenorszaxofonon a Coleman Hawkins hangzású Vido Musso-val, valamint a West Coast Cool stílus későbbi csillagával, Bob Cooperrel. De Kenton hozta be a zenekarba a dán származású harsonás sztárt, Kai Windinget, leszerződtette a swing és a bebop stílusban egyaránt otthonos, zseniális bőgős Eddie Safranskit, aki 1946 és 1953 között a Downbeat jazz szaklap olvasói közt évenként tartott népszerűségi versenyen mindvégig első volt a hangszerén és utoljára, de ahogy mondják, nem utolsósorban, minden idők egyik legjobb jazzdobosát, Shelly Manne-t.

1) STAN KENTON: Artistry in Percussion (1946)

Az új csapattal Kenton képesnek érezte magát, hogy kompromisszummentesen kezdje valóra váltani zenei álmait. Most már műsorra tűzött olyan szerzeményeket, amelyekkel egyáltalán nem felelt meg a táncoló közönség igényeinek és rohamosan közeledett velük a kortárs zene irányába. Kenton, aki a zenészeit és a közönségét is nagyszerűen tudta lelkesíteni, kiváló szakértője volt a publicitásnak. Ő népszerűsítette ezt az irányzatot „progresszív jazz” címszóval. Azóta ezt a kifejezést az ő nevével társítják. Jól jellemzi ezt a periódusát a Pete Rugolo által szerzett és hangszerelt, de az ez alkalommal üstdobon játszó Shelly Manne-re szabott mű, az „Artistry in Percussion”, amelyen a másik szólista, aki röviden hallható, a harsonás Kai Winding.

Ebből már kétségkívül kiderül, hogy Kenton egykori tanára, Charles Dalmores tartósan felkeltette a fiatal zongorista érdeklődését Ravel, Sztravinszkij és Bartók zenéje iránt, valamint, hogy az eredetileg klasszikus képzettségű Pete Rugolo Milhaud tanítvány volt. Kenton követő tábora egyre nőtt, bár a kritikusok még mindig megosztottak voltak a zenéjével kapcsolatban. A Variety magazin a negyvenes évek második felében is igazoltnak látta kezdeti lelkesedését: “Kenton sikere abban rejlik, hogy folyamatosan járja a maga által kitaposott utat és ezen az úton zenésztársai hű értői és követői. Muzsikája tele van disszonáns és atonális harmóniákkal, a dobok csörögnek, a rezesek harsognak, ugyanakkor minden elképesztően pontos. A jazznek ez a fajtája vetekszik Sztravinszkij és Sosztakovics műveivel.”
Kenton zenekari elgondolásainak önellentmondása volt, hogy noha Ellingtonnál vagy Basie-nél jóval kevesebb helyet hagyott a rögtönzésre, de kifejezetten tudatos politikája volt, hogy sztár státuszt teremt a szólistáinak.

2) STAN KENTON ORCHESTRA: Safranski (1946)

1946-ban a Shelly Manne tehetségét kidomborító “Artistry in Percussion”-ra rímelt a bőgős Eddie Safranskit sztároló Safranski, vagy “kentonosabban”, az “Artistry in Bass” című felvétel, szintén Rugolo hangszerelésében és tollából.

De persze volt kritikus, akit nem nyűgözött le, nem hatott meg Kenton klasszikus irányzatú ambíciója. A nagy tekintélyű jazz szaklapban, a Metronome-ban George Simon kritikus és jazztörténész egyáltalán nem volt elragadtatva: “A zenekarban van két muzsikus, Stan (Kenton) és Pete (Rugolo), akik szentül elhatározták, hogy megújítják a jazzt. Sajnos Stannek, Pete-nek és azoknak, akik az ő muzsikájukat játsszák, mind a zenéről általában, mind pedig a jazzről mélyen neurotikus elképzeléseik vannak. A nyersanyag, amiből dolgoznak, még nem kiérlelt, ugyanakkor megalomániás, és gépiesen utánozza a modern szerzőket és zenéket Bartóktól a bongó dobokig. Közben elvész a jazz finomsága és érzelmi lényege, ami segítene elfogadni dübörgő muzsikájukat.”

3)  STAN KENTON ORCHESTRA: Concerto to end all concertos (1946)

Meg kell mondani, voltak méretes ízlésficamok Kenton minden korszakában, így a késői negyvenes és korai ötvenes évekre eső fénykorában is. Ilyen volt szerintem a grandiózus, címében is bombasztikus, számos össze nem illő elemből egybe kotyvasztott, 1946-os “Concerto to end all concertos”.

4) STAN KENTON ORCHESTRA: Intermission Riff (1946)

Ezzel együtt 1947 januárjára a Metronome magazin Kentont eleinte nem túlságosan kedvelő szerkesztősége is megtért és csapatát Az Év Zenekarának minősítette. Kenton egyébként kitartott a “kétfrontos” műsorpolitika mellett. Voltak kifejezetten swinges sodrású számok is a repertoárjában, amelyek még viszonylag hosszabb szóló részeket is lehetővé tettek. Ezek közül a maga korában az egyik legismertebb és legkedveltebb a zenekar egyik trombitása, Ray Wetzel által szerzett és 1946-ban először felvett “Intermission Riff”  volt.

5) STAN KENTON ORCHESTRA: The peanut vendor (1947)

Ebben a szokatlan hangszerelésű, kromatikus darabban benne volt a jazz sodrása, megvolt az improvizáció helye a tenorszaxofonos Vido Musso és az altos Boots Mussuli számára. Még népszerűbbnek bizonyult Kenton első olyan lemeze, amelyen – Dizzy Gillespie-től teljesen függetlenül, de vele egy időben, jelesül 1947-ben ötvözi a jazzt Latin-Amerika zenéjével. Kenton a kubai Moises Simons “El Manisero” című dalát használta fel erre a célra, angolosítva a címét “Peanut vendor”-ra (Mogyoró árus), amelyen nagyszerűen érvényesül Shelly Manne dobjátéka és a kiváló Milt Bernhart harsonája.

 A tenorszaxofonos Joe Gales volt. A szám végén hallhattuk a szándékosan komikusra fogott scat betétet, ami a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején a Gillespie együttesek egyik fémjelzése volt. Erről majd többet a Nagy Elődök jazzénekkel foglalkozó részében.  

6) STAN KENTON: Lament (1947)

A „Peanut vendor” listasiker lett Amerikában. 1947-ben tovább erősödött a zenekar két rövidesen világszintűvé váló szaxofonossal, Art Pepperrel és Bud Shankkel, és ami a latin részleget illeti, a klasszikus képzettségű brazil gitárossal, Laurindo Almeidával, valamint a bongós Jack Constanzóval. Kenton nem lett volna hű önmagához, ha nem próbálja a kortárs zene irányába terelni mindazt, amit Kubából majd később Braziliából átvett.
A gitáros Almeida tehetségére fókuszáló, szintén Rugolo-alkotta “Lament” ennek iskolapéldája volt.

Kenton zenéjéhez még visszatérünk, mert korának ő volt a legmerészebb, ha zenéjében nem is legmaradandóbb nagyzenekari újítója.

Folyt. köv.

Fotó: Youtube, A felhasznált képekkel kapcsolatban: William P. Gottlieb ikonikus jazz fényképei ingyen letölthetőek a US Library of Congress tárából és szabadon használhatóak Gottlieb végrendelete értelmében., NPR, Grunge, The Syncopated Times, Wikipédia, Wikimedia, THe Saturday Evening Post, Artists Info, New York City History, The Syncopated Times, Asosciacio´n Apolo y Baco, WBSS Media, Discogs, NPR, A Jazz évszázada, Drummer World, National Museum of the United States Airforce, IMDB, Jazz FM91, Drummerworld, Lionel Hampton Collection, New Yorker, From The Vaults, UMKC University Libraries, Morehead State Public Radio, William Gottlieb, Amsterdam News, Spotify

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<