– TROMBITÁSOK VII.  (A cool trombita megtestesítője: Miles Davis)

Ezen a ponton nem árt megismételni, ami a cool stílusról az 5. részben áll: Míg a bebop forradalom egyik jellegzetessége az volt, hogy megtagadta az előző korszak, a swing szinte valamennyi meghatározó sajátosságát, addig a cool nem fordult szembe az őt megelőző beboppal. Sőt, épített rá, táplálkozott belőle. Ami az alapok tekintetében szembetűnő újdonságot jelentett az az volt, hogy a cool muzsikusok tudatosan fordultak a nyugati klasszikus zene felé. A "cool" szó hűvöset jelent magyarul, noha ez korántsem mondható el a cool iskola minden megnyilvánulásáról. A bebophoz képest a cool átgondoltabb, szervezettebb, megközelíthetőbb, de korántsem populista, inkább valamelyest intellektualizált irányzat volt. Stílusjegyei közé tartozik a pontosság, a szabatosság, a kontrolláltság, olykor a kissé merevség és a tartózkodás. A cool stílus zenészei kerülik a vibrátókat, a fokozott érzelmi hullámokat, játékuk világos és áttekinthető.

1)  MILES DAVIS: Venus de Milo (1949)

A nagy Charlie Parker által protezsált Miles Davis pályája egyenletesen ívelt felfelé, ám új lendületet akkor kapott, amikor találkozott a fehér zongorista-komponista-hangszerelő Gil Evans-szal. Evans New York-i, alagsori lakásában gyakran jöttek össze fiatal muzsikusok, mint a baritonszaxofonos Gerry Mulligan, a zongorista John Lewis, a dobos Max Roach és maga Miles Davis. A beszélgetések során egyre gyakrabban merült fel egy önálló zenekar létrehozásának szándéka. Davis vállalta a szervezést. Így lett az alakuló együttes tagja például az altos Lee Konitz, a tubás Bill Barber és a bőgős Joe Shulman is. Az általuk felvett, később egy albumon csokorba gyűjtött 1949-50-es felvételek a “Cool Születése” “The Birth of the Cool” gyűjtőcímen váltak ismertté. Íme egy eklatáns példa:

2) MILES DAVIS: Yesterdays (1951)

Egyébként közvetlen a “The Birth of The Cool” felvételek elkészülése után sem játszott Davis mindig ebben a visszafogott, átgondolt cool stílusban. Sonny Rollins-szal vagy Jackie McLeannel készült számai egyértelműen a bebop kategóriába sorolhatók, de ha ö maga volt a vezér szólista, kiváltképp a balladákon, akkor már ezt az elégikus, kissé befelé forduló Davist hallhattuk. Davis ekkorra már önálló stílust fejlesztett ki, amely alapvetően más volt, mint a bebop. Davis letisztultabb, visszafogottabb, halk szavúbb volt, mint a bebop trombitásoké.

3)  MILES DAVIS: Miles Ahead (1953)

Az ötvenes évek eleje meglehetősen hányatott korszaka volt a trombitásnak, aki ez idő tájt súlyos drog problémákkal is küszködött, de az új stílus már a tempósabb számokon is megnyilvánult, kiváltképp amikor hasonló temperamentumú zenészek kísérték, mint a zongorista John Lewis és a bőgős Percy Heath, akik a  szintén cool kategóriába sorolható Modern Jazz Quartetben váltak ismertté.

4)  MILES DAVIS: Round Midnight (1955)

Miles Davis végül összeszedte magát és az egykoron ajnározott, majd hanyagolt trombitás nagy visszatérése az 1955-ös newporti jazz fesztiválon történt, jelesül Thelonious Monk leghíresebb szerzeményével, amelyen maga a komponista kísérte Milest. A davisi cool hangzás itt már teljesen kikristályosodott.

5)  MILES DAVIS: It never entered my mind (1956)

Davis-re ismét felfigyelt a jazz világa. Megalakította zseniális új kvintettjét a fiatal tenorszaxofonos John Coltrane-nel, a zongorista Red Garlanddal, a bőgős Paul Chambers-szel és a dobos Philly Joe Jones-szal

6)  MILES DAVIS: Lift to the scaffold (1958)

1958-ban a híres francia filmrendező, Louis Malle felkérte Davist, hogy készítse el új, "Ascenseur pour l'échafaud" (Felvonó a vérpadra) c. filmjének a zenéjét, a trombitás nem írt le semmit, csak nézte a filmet a vásznon és rájátszotta, amit érzett. Ezt nevezte később egy kritikus, igen találóan a legmagányosabb hangnak.

7)  MILES DAVIS: On Green Dolphin Street (1958)

Amikor Miles Davis kvintettje az altszaxofonos Julian “Cannonball” Adderley-vel szextetté bővült, az együttes zenéjébe keményebb, “hard boposabb” hangzások is vegyültek, a két szaxofonosnak, Colltrane-nak és Adderley-nek köszönhetően. Davis hangzása viszont a sajátja maradt, amit alátámasztott az új fiatal fehér zongorista, Bill Evans játéka is.  Ez az eleinte roppant termékenynek bizonyult kontraszt az idők folyamán olyan zenei feszültségekhez vezetett, amely saját felbomlását okozta, noha nagyon sokak szerint ez volt minden idők legjobb Davis csapata. Búcsúzzunk azzal a felvételükkel, amelyet Deseő Csaba barátom a modern jazz csúcspontjának nevezett.

(Folyt. köv.)