Általában jó és praktikus dolog az évfordulós alkalmak különböző eseményekkel való társítása. Ennek a szép gondolatnak az alapváltozata, miszerint „megkaptam a pénzt, irány a kocsma”, de persze szép számmal idézhetnék ennél szofisztikáltabb megközelítéseket is. Az emberek nagy része szeret ünnepelni és így emlékezetessé tenni az adott pillanatot. Ezúttal egy nagyszerű koncert született az évforduló nyomdokvízén. Azaz, dehogy koncert, inkább egy egész jazzfesztivál.

Bezárt a budapesti iF Café, a folyamatnak nem látszik a vége.

Csak hogy klasszikusokat idézzek, Gyémánt Bálint mondta itt a jazz.hu-n a Pat Metheny koncert utáni figyelemre méltó interjúban, hogy a művészet elsődleges célja sosem a szórakoztatás, hanem érzelmek kiváltása. Nehéz lenne ennél esszenciálisabban megválaszolni ezt az örök kérdést, amelyet bizonyára valamennyi művészetet kedvelő ember föltesz magának, ha éppen olyanja van. Az elmúlt szombat éjszaka a koncert után úgy szédültem ki a Jedermannból, hogy akár a fenti örökbecsű mondás is eszembe juthatott volna, ha éppen gondolkodóképes állapotban vagyok.

Egy pilóta mesélte, hogy gyermekkorában nem messze laktak az egyik reptértől. Őt már akkor érdekelte a repülés, mire az ismerősei azt tanácsolták neki, hogy csak menjen ki a reptérre valamelyik hétvégi üzemnapon, és ha a pilóták meglátják, hogy ott álldogál érdeklődve, akkor biztosan megszánja valamelyikük és elviszi repülni egy körre. Az illető pontosan ezt tette, több alkalommal is ott ácsingózott a felszállásra készülők mellett, de soha senki nem szólt neki, hogy gyere, ülj be a repülőgépbe, kóstold meg, milyen a világ fölülről. Így csak jóval később, évek múltán kanyarodott a sorsa ismét a repülés világa felé.

Szép dolog a nyugalmi állapot, de olyan sajnos csak a fizika tankönyvek példáiban szerepel szigorúan csak elméleti fogalomként, a gyakorlati életben nem létezik ez a kényelmesnek tűnő helyzet. Ha viszont már minden mozgásban van, így a művészet sem marad ki a nagy körforgásból. Stílusok, irányzatok röpködnek, és az alkotó művészek közt ugyancsak jelen van egy további, előre haladó mozgás: a következő generáció érkezése. A fiatalok hol észrevétlenül, mint a törökök anno Budavárnál, egyszer csak „hoppá, ott vannak”, máskor meg nagy zajjal berúgják az ajtót, hadd legyen világos mindenkinek, mi az ábra mostantól itten.

Sok van, mi összenőtt. Jók, rosszak, de összetartoznak, mint Hacsek és Sajó, vagy szakági példával élve Miles Davis és a cizellált szemantikai attitűdök. Bizonyos szempontból hasonló dolog a zene és a tánc kapcsolata is, azzal a különbséggel, hogy zenét önmagában is lehet élvezni, de zene nélkül a tánc már nem annyira kellemes tevékenység.

Még gyermekkoromban kezembe akadt néhány könyv, amelyek régi, méltán nagy zeneszerzők életéről szóltak. Bizonyos szempontból hasznos volt, hogy egy részüket elolvastam, talán akkor szereztem a toleranciámat és az immunitásomat néhány dologgal kapcsolatban. Ezek a bűn rossz könyvek többnyire azt sugallták, hogy az illető zeneszerzők mind Jeanne d’ Arc-ba oltott sótlan aszkéták voltak, mindenféle olyan emberi tulajdonságoktól mentesen, amelyektől az ezekben az írásokban ábrázolt papírmasé figurák hirtelen igazán hús-vér emberré váltak volna, természetesen a művektől függetlenül, mert azok úgy jók, ahogy vannak.

„Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs csodálatosabb” állapította meg Szophoklész úgy 2466 évvel ezelőtt. Nem ismerem e gondolat keletkezésének pontos körülményeit, de könnyen lehet, hogy korának valamelyik jazzkoncertje után véste kőbe kalapáccsal és vésővel ezt a – bizonyos korlátokkal - mai napig érvényes aranyköpést.

Ott áll, illetve ül hét ember a színpadon, talpig csokornyakkendőben. Két zenész túlnyomásos levegőt juttat a hangszereikbe, további ketten birizgálják azokat, a három maradék muzsikus meg össze-vissza ütögeti a magáét. A közönség pedig még élvezi is mindezt. Nevetnek, együtt énekelnek a zenekarral, vastaps a végén.

Minden elhangzik, köztük az is, hogy nincs elég jazzkoncert Magyarországon. Máskor meg hirtelen annyi jazz esemény dől ránk, hogy úgy kell félreugrálnunk előlük, mint annak idején a piros hetes elől a reggeli Felszab’ téren.