Stewart és Greandier pályafutásuk során többször találkoztak. Grenadier bőgőzött Stewart saját zenekarával készült első, 95-ben és 97-ben megjelent Blue Note kiadású lemezein, mindketten játszottak Pat Metheny ezredfordulón kiadott „Trio 99 → 00”, majd az azt követő „Trio Live”, Peter Bernstein 2002-es „Heart's Content” és a 2004-es „Stranger in Paradise”  albumán, és ha együtt nem is, de az évek során mindketten közreműködtek Chris Potter formációiban is. Közös bennük az is, mindketten 1966-ban, zenészcsaládban születtek, igaz, elég távol egymástól, Greandier San Franciscóban, Stewart nem éppen a jazz fellegvárának számító Iowa államban, Des Moines-ban. Stewart harsonás apja jazz- és rhythm and blues- lemezeit hallgatva kapott kedvet a doboláshoz, és nagyrészt autodidakta módon tanulva, hét évesen kezdett el játszani. A középiskola zenekarával eljutott egy nyári zenei táborba, ahol Dizzy Gillespie tartott kurzust a fiataloknak, ennek hatására még jobban a jazz felé fordult figyelme. A középiskola elvégzése után Stewart a Northern Iowa Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol jazz- és az amerikai futballmérkőzések szünetében a nézőket szórakoztató, ún. menetzenekarokban dobolt. Az egyetem elvégzése után az ő esetében is le lehet írni a zenészéletrajzokban leggyakrabban előforduló mondatot, New Yorkba költözött. Egyből beindult karrierje, először John Scofield kvartettjében szerzett hírnevet, majd a fentebb említetteken kívül, többek között Lee Konitz, Michael Brecker, Kevin Hays, Peter Bernstein, és természetesen még nagyon sok jelentős zenész zenekarában játszott.

Grenadier apja trombitás volt, két testvére, Phil trombitán, Steve gitáron játszik. Úgy tűnt Larry apja és bátyja nyomdokába lép, 10 éves korában el is kezdett trombitálni, de a családi jazzlemez gyűjtemény egyre többszöri hallgatása közben a bőgő keltette fel érdeklődését. 16 évesen már a helyi és a városon átutazó zenészekkel játszott, szerencséjére gyakran akadt olyan banda, amelyiknek bőgősre volt szüksége. Így már nagyon fiatalon olyan kiváló zenészek formációiban bőgőzhetett többek között, mint Bobby Hutcherson, Joe Henderson, Eddie Henderson, George Cables, Toots Thielmans, Johnny Griffin, akikkel együtt muzsikálni felér egy szemeszterrel. Talán ezért sem zenei szakon folytatta tanulmányait, a Stanford Egyetemen angol irodalomból szerzett diplomát. Feltűnt Stan Getz és Gary Burton turnéin, Bostonban is eltöltött pár évet, de természetesen ő is New Yorkba költözött. Nála is hosszú azoknak a névsora, akikkel hosszabb-rövidebb ideig játszott, de Brad Mehldau nevét mindenképp kiemelten kell megemlítenem, akivel idestova már csaknem két évtizednyi kapcsolat, turnék és lemezfelvételek sora köti össze. The Gleaners címmel 2019-ben az ECM kiadónál megjelent Grenadier első szólólemeze, mely kedvező fogadtatásban részesült.

A trió legfiatalabb tagja, a texasi Houstonban 1980-ban született Walter Smith III hét évesen kezdett szaxofonozni szülővárosában. A helyi művészeti középiskola után ösztöndíjjal a Berklee hallgatója lett, majd diploma után a Thelonious Monk intézetben folytatva tanulmányait újabb diplomát szerzett. Saját zenekara mellett az Ambrose Akinmusire Quintet és Eric Harland Voyager tagjaként a Carnegie Hall és a Kennedy Center színpadán is fellépett. Eddig közel 40 albumon működött közre, a névsor nála is nagyon rangos, saját zenekarával debütáló felvétele 2006 márciusában jelent meg, többek között Ambrose Akinmusire, Aaron Parks, Reuben Rogers, Eric Harland, Kendrick Scott közreműködésével. Emellett a rendkívül aktív tenorszaxofonos nem mellékesen a Berklee Fafúvós Tanszékének vezetője.

Bill Stewart eddigi felvételei a játékosság és a titokzatosság speciális keverékét hordozták magukban, különleges dobjátéka hajtotta szerzeményei egyben dallamosak és ritmikusak voltak. Az egyből magas hőfokon kezdődött koncerten is ezt tapasztalhattuk. A jazzben némileg rövidnek számító kompozíciók követték egymást, és már az elején feltűnt, tökéletesen eljátszva. A tempó akár gyorsabb, akár lassabb volt, kosz nem került a gépezetbe. Smith néha szabadabb vizekre hajózott, hozzá teszem tudatosan, de Grenadier válaszában ugyancsak tudatosan, újra mederbe terelte a dallamot, mialatt Stewart szinte a háttérből, finom eleganciával irányított. Szólói közben aztán megmutatta, a dob az észbontó ritmusok közben is tud dallamhangszerként működni. Az ő kedvéért az első sorban ülő dobosok tágra nyílt szemekkel figyelték a jazzben ritka, többnyire a rock dobosok alkalmazta híres párhuzamos ütőfogási technikáját, amely ha olyan dobos, mint Stewart alkalmazza, a jazzben is tökéletesen működik. 

Jöttek lassúbb, visszafogottabb számok is, a hangulat azonban forró maradt. Mindhármuk szólóit a közönség a jazzkoncerteken megszokott tapsok közepette, a rock koncerteken tapasztalható ovációval honorálta. A nézőtérről érkező visszajelzések hatására a trió is egyre felszabadultabban, de továbbra is fikarcnyi hiba nélkül játszott. Itt a legvirtuózabb szólókban is minden hang a helyére került. Az elsősorban Smith-et figyelő Ráduly Mihályt is lenyűgözte ez a svájci órákhoz hasonlítható pontosság, de a Grenadier-re kíváncsi  Csuhaj Barna Tibor, és a Stewart technikáját csodáló dobos különítmény is a hihetetlenül precíz játékot emelte ki a szünetben.

A szünet után folytatódott a New York contemporary feeling, friss, napjaink itthon ritkán hallható jazz zenéjét kaptuk. Hasonlót, de mégsem olyat, mint Mark Turner ittjártakor. A hangzás rokonsága azért is merült fel bennem, mert ugyanis az itt nem járt, de a Turner vezette „Fly” triónak Grenadier a bőgőse. Ahogy ott Turner, itt Walter Smith III vázolta fel többnyire tenorjával a témát, amibe a ritmusszekció bekapcsolódott, és szólóival ízesített. Közben megtudhattuk, Bill Stewart a legutóbbi amerikai elnökválasztáson alighanem a demokrata jelöltre szavazott, legalábbis a „F U Donald” című száma érzésem szerint erre utalt. Elhangzott Stewart 1989-es albuma címadója, a Joe Lovano, Dave Holland és Marc Copland közreműködésével készült „Think Before You Think” is, úgyhogy a tanácsot megfogadva gondolkodtam, mielőtt gondolkoztam, és kijelenthetem, egy minden tekintetben szenzációs koncerten vehettem részt, amelyre még a ráadásban Charlie Parker „Chi Chi” című örökzöldje tette fel a koronát. József Attila amúgy is kicsit „átköltött” soraihoz még hozzátenném, játszani csak pontosan, szépen, és ilyen virtuóz módon érdemes.

Budapest Jazz Club, 2021. december 11.

Fotó: Somogyvári Péter