Kenny Garrett 1 óra 50 percben megmutatta, mit ért ő ma azon, hogy jazz. A két kulcsszó: virtuozitás és szórakoztatás. Az alapfelállás már sokat sejtető. Rendhagyó módon hadd kezdjem ezúttal a ritmusszekcióval, mert Garrett egyedül itt variál időnként, de persze nem tud hibázni. Most az invenciózus és nagyon expresszív Corcoran Holt bőgőzött (egyszer a kivonulás előtt már színpadra fektetett bőgőn is lazán folytatta a futamát), Ronald Bruner intenzív dobolására pedig alig van autentikus kifejezés (majd utána kell néznem, nem valami ufóval jött-e a földre), mert az már nem földi groove volt, amit ők ketten produkáltak.  A zongorista Vernell Brown, Jr. alapember a kvintettben, remek harmonizáló készsége és kiváló csuklója van, bár most az elején ebből kevesebbet hallottunk a technika miatt - de lehet, hogy ez csak a földszint 9. sor jobb oldalára igaz. Rudy Birdöt a szaxofonos még a Miles Davis-es időkből ismerheti, az afrikai hangzás megteremtésében nélkülözhetetlen, ráadásul a szaxofon dallamához hatásos vokált tud énekelni. Garrett pályája kapcsán persze komoly névsort lehet rögtönözni (Ellington, Miles Davis, McLaughlin, Metheny, Hancock, Branford Marsalis), de mi most koncentráljunk inkább a csütörtöki koncertre.

Mit ért Garrett jazzmuzsikán? Elég volt a válaszhoz a műsort a helyszínen végighallgatni vagy a következő hevenyészett felsorolást megnézni. A koncert elején a „Haynes here” eksztatikus szertartászene vonóval előadott bőgőszólammal némi pikáns kortárs ízzel fűszerezve, csak itt nem a kórus, hanem a hangszerek hosszan kitartott hangjaival zajlik a beavatás. Az eufórikus ceremónia hangulatát jól érzékeltetik Kleb Attila a fotós közhelyeket most is kerülő kiváló munkái. A Sounds from the Ancestors talán legnagyobb telitalálata az „It's Time To Come Home” élőben is pazarul szól. A „Chasing the Wind”, a „For Art’s Sake” és a „When the Days Were Different” is hatásosan illusztrálja a koncepciót: szellemesen hangszerre komponált duettek szólnak, a dallamot nem kell egyetlen hangszernek végigjátszania, a ritmusszekció és a zongorista majd összeszedi és intenzívvé teszi a foszlányokat, miközben egy pillanat alatt bármilyen dallamból tudnak táncmuzsikát adaptálni. (A 2016-os Do Your Dance! megvan?)  A tipikus védjegy kerül a Roy Hargrove-nak dedikált smooth-funky alapozású „Hargrove”-ra is.

Garrett igazi specialitása az, hogy lazán mozog a hard bop, az afro-amerikai zene, a funk és a R’n’B között. Ezért az ő koncertjein táncol a közönség. Meg tapsol és énekel, ha a jól bevált „Happy People” jön a végén, ami erre van kitalálva. Szól a kórus, miközben dobjuk hátra a gondokat Rudy Bird szakszerű koreográfiáját követve. A bemutatás rendhagyó módja a búcsúszertartásnak, mert a végén már csak egyetlen ember marad a színpadon. De mondtam már, az is lehet, hogy ő földönkívüli. A ráadás csodás örömzene: a Shorter előtt tisztelgő „Wayne’s Thang”. 

Tudtam, hogy mire számíthatunk. De még annál is jobb lett.

Zenészek: 

Kenny Garrett - altszaxofon, zongora, ének
Vernell Brown, Jr. - zongora
Corcoran Holt - bőgő
Ronald Bruner - dobok
Rudy Bird - ütőhangszerek, ének

GetCloser/Momkult, 2022. május 12. 

Fotó: Kleb Attila