Fentiekhez gyorsan hozzá kell tenni, hogy mindehhez olyan kaliberű és ismertségű zenészek kellenek, mint a John Scofield Trio tagjai, akikkel kapcsolatban kicsit sem túlzás az esemény címébe foglalt „Világsztárok a Budapest Jazz Clubban” megjelölés. John Scofield valóban a műfaj egyik meghatározó alkotója, talán túlzás nélkül állítható, hogy korunk egyik legmeghatározóbb élő jazzgitárosa. Bármilyen meglepő is lehet sokunk számára – akiknek Scofield még mindig az a fiatalember, aki Miles Davis zenekarában gitározik, vagy épp az az ereje teljében lévő férfi, aki Joe Lovano oldalán saját zenekarának vezetőjeként sorban jelenteti meg a jazztörténeti szempontból is izgalmas albumokat – Scofield megöregedett. Nincs ebben a megállapításban semmi sértő, oly annyira, hogy a most 70 éves gitáros a közösségi médiában az elmúlt időben „Oldmansco” néven van jelen, valamint életkora, mint téma az elmúlt időszakban gyakorta szóba került vele készült riportokban.

Számunkra, hallgatók számára ez csupán annyiban fontos, amennyiben ő még annak a generációnak a tagja, akinek a játéka jól felismerhetően őrzi az olyan nagy elődök, mint Wes Montgomery jazzgitáros tradícióját. Emellett a blues és az R&B műfaj is szervesen hozzátartozik ahhoz a már néhány hangból is felismerhető stílushoz, ami őt jellemzi. Ami viszont azt a színpadi energiát illeti, amiben a magyar közönséget részesítette Scofield ezen a bizonyos kedd estén, igazán nem lehet öregesnek nevezni, ahogy gitárjátéka is friss és izgalmas.

Játékához egyenrangú partner volt budapesti koncertjén az a ritmusszekció, amelynek tagjai Vicente Archer bőgős és Bill Stewart dobos, sőt az előadás adott pontjain a zenei folyamat vezetését is vállalták. Az értő közönség számára ez Stewart esetében nem meglepő, hiszen saját jogon is világsztárnak számít (talán nem véletlen, hogy az a Nate Smith dobos ült közvetlenül mellettem a BJC-ben, akinek másnap saját formációjával volt fellépése a Müpában), olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Michael Brecker, Jim Hall, Pat Metheny vagy Chris Potter. Scofieldnak is hosszú évek óta zenei partnere, elsőként 1990-ben a Meant to Be című albumon játszottak együtt, de a gitáros Swallow Tales címmel megjelent legutóbbi trió albumát is együtt jegyzik az ECM kiadónál.

Stewart játéka a megírt hangszerelések (elég sok volt, ahhoz képest, amit egy trió esetében általánosságban megszokhattunk) tökéletes megszólaltatásától a viharként kirobbanó dinamikákig mindent lefedett. El sem tudnék képzelni nála megfelelőbb dobost Scofield mellé, nyilván nem véletlen, hogy az említett Meant to Be óta tizennégy közösen felvett lemezt készítettek.

Ami Vicente Archert illeti, az ő kiemelkedő játéka talán nagyobb meglepetést jelenthetett, amennyiben a névét én is csupán azért ismertem, mert ő működött közre a zenekarvezető 66. születésnapjára elkészített Combo 66 című lemezen. Archer bal kéz technikája egészen szokatlan, szinte végig csupán a mutató ujjával penget, ám ez a limitáció a kíséretben olyan koncentrált dallamokat, szólóiban annyira izgalmas gondolatokat eredményez, ami még nemzetközi szinten is kiemelkedő. Scofield trió felvételein legtöbbször mégsem őt, hanem Steve Swallow basszusgitárost hallhatjuk, aki 81 évesen érthető okokból nem vállalja már a turnézással járó nehézségeket.

A repertoárban mégis jelen volt Swallow, hiszen sorrendben hatodikként elhangzott „Bag” című kompozíciója (a Bag, Bill Stewart beceneve a zenekaron belül). Ez a darab eredetileg a Scofield Trio EnRoute című, 2004-es albumán szerepelt, ahogy a koncerten elhangzott többi kompozíció is nagyrészt régebbi, különböző korszakokban játszott darabokból állt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy örömzenélés volt – ne feledjük, hogy csupán a koncert második felében nyolc darabot adtak elő, a ráadást nem számolva – a zenekarvezető műfaji tekintetben igen színesen összeállított műsorával.

Nyitányként két tipikus Scofield kompozíciót hallhatott a Budapest Jazz Club közönsége „How Deep” (nem összetévesztendő a How Deep is the Ocean című jazz sztenderddel) és „Memorette” címmel, ez utóbbi Scofield This meets that albumán szerepelt 2007-ben. Ezeket, Neil Young folk-rock énekes „Old Man” (biztosan nem véletlen választás) című száma, Miles Davis és Bud Powell gyors bebop kompozíciója a „Budo”, a Past Present albumról származó 3/4-es ütemmutatójú ballada a „Hangover”, majd a már említett „Bag”, egy latinos érzetű Jerry Garcia darab az „Uncle John’s Band” (2012-ben egy egész koncertműsort játszott Scofield a zenéiből) és végül a Pat Metheny és Scofield közös albumáról az „Everybody’s Party” követtek.

A koncert végi tapsot követően Scofield egyedül jött vissza a színpadra (az amúgy is jól kommunikáló zenekarvezető viccesen megjegyezte, hogy a többi tag sajnos kilépett, pedig vannak még lekötött fellépéseik), hogy szólóban zárja az estét. A ráadásként eljátszott darab minden bizonnyal az előző héten megjelent John Scofield című szóló albumáról való, amelyet sajnos még nem volt lehetőségem meghallgatni. Hasonlóan a lemezhez, a BJC-ben adott koncerten is önmagával gitár duó partnere volt, amennyiben Scofield, aki egyébiránt semmilyen effektet sem használt a fellépés során itt egy úgynevezett looperrel – a többsávos szalagos magnó digitális megfelelője – rögzített egy rövid zenei mondatot, amit a későbbiekben módosított (kiegészítette „overdub” technikával, majd megfelezte a tempót), és amely „felvétel” aztán a gitárszólóhoz is alapul szolgált. Ez az intimebb hangzású befejezés szervesen illeszkedett a koncert egészéhez.

Csak remélhetjük, hogy Scofield fiatalos energiája nem fogy el és lesz még őt alkalmunk hallani Magyarországon.

Budapest Jazz Club, 2022. május 17. 

Fotó: Siklós Péter