Tudjuk, hogy a műfaj legkülönbözőbb formációi, a sokféle stílusirányzat „projektjei” és a hazai vagy külföldi előadóművészek a legváltozatosabb színhelyeken állnak a közönség elé. Gondoljunk csak a Müpa nagytermére és a budai Nyitott Műhelyre, hogy csak a skála két végét említsem. Mégis, a hatalmas előadóteremben a Wayne Shorter Quartet koncertje a Müpában egyáltalán nem „körözte le” a katalán énekesnő Núria Rial fantasztikus előadását a Balázs Elemér együttes kíséretével a Műhelyben. A példák százaival bizonyíthatnánk, hogy egy kis klub intim légkörében akár a ma már világszínvonalat képviselő hazai művészek játéka gyakorta messze felülmúlja a sokállomásos koncertturnékba belefáradt világsztárok produkcióit.

Nos, valahogy ez történt a közelmúltban is, amikor a már csaknem „honosított”, amerikai tenor- és szopránszaxofonos Tim Ries két este volt az Oláh Kálmán Trió sztárvendége. Az első estén, az iF-ben még a mi Kossuth-díjas művészünk, Dresch Mihály is közreműködött, aki – hihetetlen szerénysége dacára – ugyancsak kiérdemli a sztár titulust. De akkor mit mondjunk a trió tagjairól, a népszerű és igazán zseniális Oláh „Kálcsiról”, a szinte csodagyerekként indult és mára igazán beérett bőgősről, Pecek Lakatos Krisztiánról és persze az évtizedek óta az élvonalban lévő, lassan már a hazai dobosok doyenjéről, Balázs Elemérről. Nem csoda, hogy ilyen ritmusszekcióval a hátuk mögött a fúvósok is igazán szárnyaltak.

Az első este két fúvós vendégjátékát élvezhettük: Tim Ries mindvégig tenorozott, Dresch Misi pedig minden számban szopránszaxofonon játszott. Másnap Ries barátunk – lévén „hivatalosan” egyedül – mind a szopránt, mind a tenort használatba vette, de mégis csak két fúvós lett, mert egyszer csak az ifjú Oláh Kálmán Jr. is megjelent, aki végig a szopránt favorizálta. Akárhogy is, lehet, hogy az ifjúság vitalitása, de az volt az érzésem, hogy semmivel nem maradt el a hírneves „tengerentúli” barátunk mögött.

Vasárnap este az iF-ben szinte jam session jellegű volt a produkció, mert minden szám a megszokottnál jóval hosszabb változatban került terítékre, azaz a kétórás programban „mindössze” öt standard került sorra, de így aztán hihetetlen csodás, terjedelmes improvizációkat élvezhettünk. Azt eddig is tudhattuk, hogy a jazzben nem a „mi”, hanem a „hogyan” a lényeg. Így is volt, hiszen a jó öreg „On Green Dolphin Street”, a „Body and Soul” és az „I Remember April” csak „ürügyet” szolgáltatott a végtelen, ötletekben bővelkedő, kreatív improvizációkhoz, amelyek mindennemű tervezés és megbeszélés nélkül az orrunk előtt születtek. De még Thelonious Monk „Well You Needn’t” c. darabja vagy Wayne Shorter „Footprints”-je sem töltött be más szerepet, mint a három korai örökzöld, azaz csak az „apropót” adták meg a játékra.  Vagy másnap a régiekből Ellington Sophisticated Lady-je és a modernisták közül Miles Davis Kind of Blue c. albumának vörös rózsája, az „All Blues”.

Most aztán mindkét szlogenemet előszedhetem, hiszen „zenéről írni reménytelen vállalkozás”, azoknak, akik nem voltak jelen mit sem mond a legérzékletesebb elbeszélés sem. A másik pedig éppen ebből adódik, azaz „az élőzenét, a helyszíni élményt semmi sem pótolja és/vagy helyettesíti”. Csak egy példa a két estén tapasztalt sok hasonló élmény közül: szemmel láthatóan egyáltalán nem kötött sorrendben voltak a szólók, a „kiállások”, de még az előadott darabok sem. Például ilyen volt, amikor az előző darabot követően szünetet sem tartva Tim belekezdett a „Sophisticated Lady”-be, egy csodás – szólóban előadott – „intro”-val, majd ezt követően csatlakoztak hozzá a többiek. Vagy mindkét fúvós szólista „párbeszéde” csak a zongoristával, a bőgőssel vagy éppen a dobossal, valami ott és abban a pillanatban születő művészi produkció volt. És amit még feltétlenül szóvá tennék: miután a modern jazz – abszolút jogosan – a „magas művészet” kategóriájába került, kissé háttérbe szorult az eredeti – nemes értelemben vett – önfeledt játék öröme. Nos, ez jött vissza ezen a két estén, amikor is mindannyian, beleértve a két „veterán” muzsikust is (Kálcsi és Misi), azt az évtizedekkel korábbi ifjonti önmagukat idézték fel, amelyre csak az ilyen – ugyancsak veterán – rajongók emlékezhetnek, mint jómagam. Köszönet mindannyiuknak, tényleg az angyalok lebegtek felettünk két estén át!

iF Jazz Café, Jedermann 2022. október 16-17.

Fotó: Siklós Péter, Boskovics Gábor