A koncert előtt megbeszéltük Gyárfás Istvánnal (Gyafi), hogy már előre lehet tudni, hogy ez a Gitárőrületnek elnevezett négy koncertből álló este egy fesztiválra lett volna alkalmas, bár egy szülinapi ünnepnek sem rossz. Viszont egy jazzfesztivál ennyi kitűnő gitárost nem tud rendesen megfizetni a mai támogatási abszurditások mellett, hacsak nem űz sportot abból, minél kisebb legyen a gázsi, ám Guinness-rekordot döntsön a fellépők számával.
Így marad a klubkoncert, és egy olyan művelődési ház, ami fontos célnak tartja a jazz-zene támogatását, megismertetését a kerület lakóival. (Már ahogy bemegyünk és körbenézünk a művházban, rögtön megakad a szemünk Szalóky Béla jazzfotóin, középen Gyafival.) A XVII. kerületi Vigyázó Ferenc Művelődési Központ megtette, és meghívott 6 gitárost a saját házigazda-gitárosuk mellé, így egy óriási, négyórás gitárőrület alakult ki.
A Ferihegy tőszomszédságában elhelyezkedő Rákoshegy még a budapestieknek sem egyszerűen elérhető hely, így jó volt látni, hogy a megérkezésünkkor, ami negyedórával a kezdés után történt (pechünkre pontos volt a kezdés), minden hely foglalt volt, és állóhelyek maradtak csak, sőt elárulom, hogy a közönség a 4 órát végighallgatta. Igazán kedves fogadtatásban volt részünk a fotós Sztraka Ferenccel, sok ismerőst fedeztünk fel.
Gyafi növendékein volt minden szempár megérkezésünkkor, akik remek műsort adtak elő tanárukkal. A helyi Bartók Béla művészeti iskolába járó két fiatal, két ismert jazz standardet adott elő, a „Stella by Starlight”-ot hallhattuk Grócz Árpád tolmácsolásában, aki a Zeneakadémiára és Grazba felvételizik jövőre, a „Sunny”-t pedig Győri Kristóftól hallgathattuk meg, majd tanárukkal trióvá alakulva a „Billie’s Bounce” hangzott el Charlie Parkertől.
A házigazda nem adott túl sok időt, hogy kicserélődjön a zenekar, egész pontosan öt és fél perc múlva már kezdett is a Guitar Madness, azaz a ritmusszekcióban Soós Márton és Cseh Balázs, a gitároknál Gyafin kívül Szalay Gábor és Rieger Attila. A három Gibson-gitáros bizony olyan muzsikálást adott elő, amitől a bátrabbak táncra pattannak, de az biztos, hogy senki nem aludt el a koncerten. Sokszor leírtam már, hogy olyan vidám jelenléte van Gyafinak, hogy a közönség minden egyes alkalommal együtt él vele, elég jól megbabonázva.
Most sem maradt ez el, de a mellette helyet foglaló két fantasztikus és egyedi hanggal rendelkező jazz-zenész is hatalmas kedvvel vetette bele magát a zenélésbe. Sokszor megírták már kollégáim, hogy Szalay Gábor és Rieger Attila mennyire alulértékelt zenészek, amit bizonyítottak is a „Five”, az „Interplay”, a „Waltz New” és még további három standard játéka közben. Ilyen közelről megvizsgálva és hallgatva a három Gibson gitár hangját, egész érdekes volt a hangeltérés, a játékmód, a pengetés, a húrok lefogása, az üveghangok, az akkordok hangzása, és az egyik gitár éteri hangja. Általában trióban kezdték a számokat, majd csatlakozott a ritmusszekció. A bőgő és a dob néha háttérbe húzódva, ám olykor élénk és erőteljes szólóval még tovább fokozta a zenei mámor érzését. George Benson „Clockwise”-ával zárták az egy órát, amiben remek szólókat adtak elő egymás után, és megállapíthattuk, hogy amennyire más egyéniségek, annyira hasonló és egymáshoz illő a játékuk. Természetesen, alig akarta a közönség leengedni őket a színpadról, de tartották az időt és elbúcsúztak.
A húszperces szünet után Gyárfás István kapott egy szusszanási időt, mert két olyan gitáros lépett színpadra, akikkel Gyafi nem szokott együtt játszani, így először egyedül, majd mindketten egyszerre léptek a közönség elé. Egyikük a kortárs jazz, másikuk a jazz-rock vonulat ismert alakja, azaz Gyémánt Bálint és Mike Gotthard gitározását hallgathatta a publikum.
A ritmusszekció is kicsit átalakult, mert a dob mögé Gyárfás Attila ült, aki ugyancsak a kortárs és a free jazz népszerű előadója. Soós Marci pedig maradt a helyén, a bőgő mögött. Amennyire az előző formációban otthonosan mozgott, annyira nem illett a két más-más stílusban játszó gitároshoz a finom, halk, kifinomult játéka. De ezen az estén más hibát nem lehetett találni, és ezt is valószínűleg csak kevesen érzékeltük, miután a gitárosok hangereje megnőtt, és ők uralták a színpadot.
Gyémánt Bálint a feleségének írt „Indigo” című gyönyörű dallal kezdte az estét, ami elmondása szerint az évek alatt egyre gyorsult, ahogy érzése szerint a házassága is. Ezután a „There Will Never Be Another You” című standard hangzott el „gyémántbálintosan”, a témát részekre és saját, egyedi hangzásra bontva, csak időnként felismerve az eredeti motívumot, rengeteg szép szólóval.
Bálint ezután színpadra szólította Gotthard Misit, aki egy újabb színét mutatta be a gitározásnak és a jazznek. Elsőnek a „Heater” című száma hangzott el, amit legutóbb december 5-ei harmóniás Jazz Csillagvizsgálón hallottam Usztics Dánieltől, aki a Zeneakadémián basszusgitár szakon tanul - micsoda véletlenek vannak. Miles Davis „So What” című, duplájára, triplájára gyorsított standardjét hallgatva és nézve Misi játékát, azon gondolkodtam, miként lehet ilyen lazán, könnyeden, ennyire gyorsan és hibátlanul játszani. Meg kell jegyeznem, hogy amennyire a bőgős nem illett bele a két trióba, úgy a dobos Gyárfás Attila annyira igen. Bálint után emelt a dobolás hangerején, így csak a duót hallhatta a közönség, de ez is mennyire jól hangzott!
A koncertjüket közös muzsikálással zárták, Wayne Shortertől a "Footprints" hangzott el sok gitárpárbajjal tarkítva a közönség nagy örömére.
Hosszabb szünet után a jazzgitározás feketeövesei – ahogy Gyafi megjegyezte - léptek a színpadra, a Gitármágia, avagy a László Attila - Juhász Gábor - Gyárfás István trió, akiknek a ritmusszekciójában maradt Gyárfás Attila a dob mögött, és leült a színpad jobb szélére Lattmann Béla basszusgitározni. Ők, a három feketeöves ismét egy új arcot hozott be, ráadásul csak saját kompozíciókkal hódították meg azokat is, akik most hallották őket először játszani. László Attila és Juhász Gábor szerzemények felváltva szerepeltek a műsoron, Attilától a „Dance We Are Waiting for” és a „Downhill”, Gábortól pedig a „Sunday Hangover” és a „Swing”. Mind a négy dal helyet kaphatna a jazz standardek között, annyira melodikusak, fülbemászóak, dúdolhatóak, mégis unikálisak. Ezeknél a daraboknál nagyon szépen kidolgozott volt az arrange, mindenkinek megvoltak a szólói, és a ritmusszekció is nagy hangsúlyt kapott.
Ebben a quintetben a három gitáros egész más egyéniség, és a játékuk is tökéletesen tükrözi ezt, felismerhetőek csak hangról, annyira másképp nyúlnak a zenéhez. Mégis kiegészítik egymást ebben az érdekes formációban. Azt hiszem, nem panaszkodhatott most sem a közönség, parádés előadást kaptak vasárnap este a hazai jazzgitározás mestereitől.
A ráadás számban, ahogy Gyafi már az interjúban is elárulta, közös zenélés hangzott el. Talán ennyi jó gitáros, a legjobbak közül a legjobbak, még nem álltak egy színpadon egyszerre, csak Gotthard Misi rohant el próbálni, a többiek maradtak, így hat jazzgitáros pengetését hallhattuk egyszerre, akik a „Cherokee” klasszikussal zárták az estet. Ezt örökítettük meg videón is.
Igazán nagy keresztmetszetet adott ez a négy esti koncert a magyar jazzgitározásról és a jazz stílusairól. Jó, hogy az egészen fiataloknak is jutott hely. Mindeközben senki nem gondolta, hogy jamre érkezik, így felkészült művészek várták a hallgatókat.
Folyamatosan az járt a fejemben, bár meg tudtam volna valósítani Érden a jazzfesztiválon hasonlót, és hogy még meghívnék egy zöld gitárost, meg egy balkezest, meg… – talán majd egyszer, ha a támogatások jobb elosztásra kerülnek.
Addig is marad ez az élmény a nagyon jól szervezett őrületről, plusz sok fotó és egy mobillal készült vidám videó. Köszönet a közreműködőknek és a szervezőknek!
Vigyázó Sándor Művelődési Központ, 2022. december 11.
Fotó: Sztraka Ferenc