A Kőszegi Rhythm & Brass anno Elvin Jones a Lighthouse klubban ’72. szeptember 9-én, születésnapján debütált harmóniahangszer nélküli zenekara mintájára alakult, melyben a dobos legenda mellett két fiatal titán, a 21 éves Steve Grossman és a 26 éves David Liebman tenorszaxofonozott, valamint Gene Perla bőgőzött. Imre, ahogy több interjúban is elmondta, hasonlóan nyitott szellemű fiatal muzsikusokat keresett zenekarába, akikből ugyan még hiányzott a rutin, de akikben volt kellő kísérletező kedv és lendület. 1975-ben alakult és 1979-ig működött Rhythm & Brass felállása a kezdettől sokszor változott, a szaxofon párosok cserélődtek, előfordult, hogy az egyik tenoros helyén trombitás játszott, és volt, hogy két kongással bővült a ritmusszekció, de az idehaza merészen újat hozott zenei irány változatlan maradt. Annak ellenére, hogy idehaza a Petőfi Sándor utcai Építők klubja előtt a „Felszab” térig (ma Ferenciek tere) állt a sor bejutásra várva, és Nyugat-Európában is sikerrel turnéztak, néhány porosodó kazettafelvételen kívül semmi sem maradt utánuk. Talán Imre ezért is vélte pár évtized elteltével újra elérkezettnek az időt egy újabb harmónia hangszer nélküli formáció létrehozásához, de most inkább már a középgenerációhoz tartozó, neves és rutinos muzsikusokkal töltötte újra egykori zenekarát. A legfiatalabb, Molnár Sándor 1987-ben, tenorszaxofonos párja Bacsó Kristóf 1976-ban, a bőgős Orbán György 1978-ban született, és hozzájuk ezen az estén a pletykák szerint bizonyos Londonhoz köthető sugallatra egy harmónia hangszeres is csatlakozott. Bár a „sugallat” nem utalt konkrét hangszerre, így lehetett volna akár billentyűs is, Imre az 1968-ban született gitárost, Juhász Gábort kérte fel.

Mint az utóbbi évtizedekben megszokhattuk, Imre ez alkalomkor is jól döntött, minden előzetes dilemmára már az elsőként játszott, Billy Strayhorn „Upper Manhattan Medical Group”, közismertebben „UMMG” mozaikszóval jegyzett szerzemény hallatán csattanós választ kaptak a kétkedők, köztük én is. Természetesen nem Juhász Gábor vitathatatlan tehetségén fondorkodtunk, csak kíváncsian vártuk, hogy tud érvényesülni egy összeszokott, fúvós koncepciójú zenekarban, mit kezd a szaxofonokra hangszerelt repertoárral, vajon szürke eminenciás, vagy domináns lesz-e. Az ötvenes évek közepe táján megjelent Thelonious Monk klasszikus, a „Wee See” közben mi is láthattuk, hogy a lehengerlő kezdés után sincs semmiféle beilleszkedési probléma, sőt, alighanem egy maradandó élményt nyújtó koncertnek lehetünk tanúi. Ezt az érzést tovább erősítette Wayne Shorter 1966-ban új utakon hagyott lábnyomai, a „Footprints”, és az első részt záró a két évvel későbbi Ornette Coleman szerzemény, a „Broadway Blues” feldolgozott változata.

Jimmy Heath egyik leghíresebb szerzeménye, a „Gingerbread Boy”, először a szaxofonos 1964-es „On the Trail” című albumán jelent meg, majd Miles Davis figyelmét is felkeltette, sokaknak a Supraphon kiadásban is megjelent „Miles Smiles” lemezről ismert standard a Rhythm & Brass értelmezésében remek lehetőséget kínált a hangulat újra forrósítására a szünet után. Meghitt perceket hozott Duke Ellington 1935-ben komponált csodaszép balladája, az „In a Sentimental Mood”, majd Jackie McLean 1955-ben megjelent debütáló albumáról a „Little Melonae" keményebb ritmusai finoman figyelmeztettek, a hátradőlős kellemes relax véget ért. A Coltrane és Davis fantáziáját is megihlető, alaposan kivesézett, szenzációs szólókkal fűszerezett késői bebop és korai hard bop randevút követően, akár ráadásként is kaphattuk Ornette Coleman 1959-ben második lemezén megjelent, azóta rengeteg feldolgozást megélt free „slágerét”. A „Turnaround” akárcsak a Mercer Ellington komponálta „Things Ain’t What They Used to Be”, a világ talán legjobb és leghálásabb búcsúszámai közé tartozik. Igazi örömzenére ad lehetőséget, amelyben mindenki szólózhat még egy hatalmasat, társait és a közönséget is magával ragadva.

A vastaps most sem maradt el, és szűnni sem akart. Az egész estének szólt, az öt csodálatos muzsikusnak, akik az elejétől a végéig mindent beleadva játszottak, és fantasztikus szólókkal kápráztatták el a közönséget. Távozóban legtöbbünkben felmerült, jó lenne ezt a ritka élményt valamilyen konzervált formátumban otthon is felidézni, vagy legalább a világhálón viszontlátni.

Kőszegi Imre idén december 6-án lesz 80 éves. Születésnapján az Óbudai Társaskörben szűkebb körben ad koncertet, október 1-én azonban, ahogy a beharangozóban olvasható, a MÜPA Fesztivál Színházában a legendás Kőszegi Rhythm & Brass újraformált változata, a hozzájuk csatlakozó különböző korosztályok képviselői, a triótól az oktettig a legkülönfélébb formációkat vonultatva fel mind vele ünnepelnek, ahogy egy egyedi felállásban Pocsai Kriszta énekes és Juhász Gábor gitáros is.

Ne feledkezzünk el a BJC egyik legnépszerűbb, leglátogatottabb programjait szervező Harmónia Jazzműhely következő jazzpéntekjéről sem, a már nálunk is komoly rajongó táborral rendelkező zongorista-énekesnő, Liane Carroll Horváth 'Pluto' Józseffel és Jeszenszky Györggyel lép majd fel!

Budapest Jazz Club, 2024. szeptember 6.

 Fotó: Somogyvári Péter