A „szürreális” jelzőt egy Facebook-kommentből kölcsönöztem, miután felháborodott nézők, köztük zenészek írták ki véleményüket a 2026. február 10-i estéről. A Müpában általában magas színvonalú előadásokat lát a közönség, és meg is van ennek a stabil, hozzáértő bázisa. Ezúttal is sok szakmabeli érkezett, hiszen a Grammy-díjas énekesnő és bőgős, Esperanza Spalding lépett fel.

Délután töltöttem fel a koncertajánlókat, és ránéztem erre az eseményre is: a fellépők listája változatlan volt, bár a „talajmegújítás” szó erősen elgondolkodtatott, mit keres egy énekes-bőgős koncert leírásában. A helyszínen semmi nem utalt arra, hogy változás történt volna. A Müpa munkatársai valamiért nem tartották fontosnak, hogy a koncert előtt tájékoztassák a közönséget, legalább lélekben felkészítsék őket arra, mi várható, és lehetőséget adjanak azoknak, akik nem erre érkeztek, hogy visszakapják a jegyük árát. Azért is írom meg a történteket, mert másfél évvel ezelőtt hasonlót élhettünk át, mi jazzkedvelők, amikor Veronica Swift volt a sztárvendég, aki jazz helyett rockkoncertet adott. Amúgy inkább nem írok koncertről, ha nem sikerült jól, mert kellemetlen felidézni.

Tudtam, hogy Spalding emberi jogi és társadalmi kérdésekben aktív, és művészetét gyakran használja egyenlőtlenségek bemutatására. Emellett rendkívüli művész: zeneszerző, énekes, bőgős és basszusgitáros, ötszörös Grammy-díjas, aki a jazzvilág krémjével dolgozik együtt. Kár, hogy ezúttal nem erről kellett írnom. Meghallgatva az utóbbi évek koncertvideóit jó hangulatú estre készültem. Sajnos a szövegről sem tudok túl sokat írni azon kívül, hogy arra hívták fel a figyelmet, hogy meghalljuk mások hangját, de ezt nem tették lehetővé számomra, többnyire érthetetlen volt az előadás.

Színpadra érkezés

        Az első meghökkenés akkor ért minket, amikor az amerikai énekesnő mögött közvetlenül egy magyar énekesnőt, Harcsa Veronikát pillantottuk meg. Ő félig olvasva, néha énekhanggal (nem énekelve) kísérve adott elő egy szöveget, amely talán Spalding írása lehetett, de a végére sem derült ki, pontosan kié volt. Ekkor tudtuk meg, hogy Spalding egy héttel korábban New Yorkban elvesztette a hangját egy fellépés után. Ezúton is jobbulást kívánunk neki. A mondatokra bőgőszólóval reagált a sztárvendég. A 17. sorból nem volt minden érthető, de megkönnyebbültem, amikor Veronika eljutott odáig, hogy a művész hangját mások fogják „kölcsönözni”. Azt hittem, majd sorra érkeznek a magyar énekesnők, ehhez képest különös volt látni, hogy az egyik legszebb hangú énekesnő, Kanizsa Gina a hatodik sorba ült be.

Ezután elkezdődött egy egészen szürreális performansz, amelyben az a fajta zene, amelyről a koncertnek szólnia kellett volna, csak nyomokban volt jelen. Máig nem értem, miért volt szükség kortárs táncosokra (és felolvasásra), és ki találta ki, hogy az egyikük ne a színpadon, hanem a jobb oldali kijáratnál táncoljon. Onnan, ahol ültem, ahova megvettem a borsos árú jegyemet, nem lehetett látni semmit. A mellettem ülők már elhagyták a termet, így legalább átülve láthattam, de a jobb oldali páholyokban és az emeleten ülők biztosan semmit sem láttak, csak azt, hogy a zenészek mereven néznek valamit azon az oldalon.

A koncert kezdése után egy órával végre felfedték, kik voltak a színpadon. Harcsa megköszönte a segítőknek a nagyszerű előadást, akiknek a nevét nem írom ki, mert egyrészt a felét nem értettem (ahogy előbb írtam, nemcsak a magyarok, de a külföldiek is küzdöttek, hogy megértsék  a mondottakat), a többiek pedig vagy a Müpa munkatársai voltak, egyikük pedig egy neves zenész, akinek nem tudni, mi volt a feladata a performaszban. A végén megtudtuk, hogy Kacsó Imola és Glázer Márton lépett fel. Rajtuk és Harcsán kívül még egy hölgy jelent meg időnként a színpadon, aki angolul beszélt. A nevét nem értettem, de a liftben megtudtam, hogy egy slam poetry-s és a keresztneve Vera, így kiderítettem, hogy Gyenge Veroni lehetett. Jobban jártunk volna, ha magyarul beszél, mert az orgánuma sokkal érthetőbb volt, mint Veronikáé, viszont az angol kiejtése kifejezetten gyenge. Ők felváltva jelentek meg a színpadon, és leginkább a főhősnővel próbáltak párbeszédet folytatni szöveg és bőgőhang formájában. Az egész előadás nem érte el a másfél órát.

Máshol, más közönségnek…

        Ha ezt az előadást a Trafóban vagy a Magyar Zene Házában hirdetik meg performanszként, senkinek nem lett volna kifogása ellene, hiszen ott rendszeresen szerepelnek kortárs produkciókkal. A Müpában azonban jazzkoncertként ajánlották az estet, amerikai énekesnő-bőgős főszereplésével. Egyetlen valóban értékelhető rész a trió „Body and Soul” című jazz standardje volt. Egy pillanatra úgy tűnt, talán jó irányba fordul az este, de végül mindannyian veszítettünk, akik a trió instrumentális játékára lettünk volna kíváncsiak. Spalding bőgőhangja gyönyörű, játéka virtuóz, ezért sem értem, miért kellett köréjük a négy további fellépő. A művésznőnek van standardekre épülő lemeze, így ez nem lett volna „hakni”. Úgy gondolom, ha neki nem is, a Müpa munkatársainak ismerniük kellett volna a közönségük attitűdjét.

Így az énekesnőn csattant az ostor, és persze a többi fellépőn is, hiszen olyan helyzetbe kényszerítették a jegyvásárlókat, amelyet ők nem szerettek volna. Ha Spalding nem vállalta a triófelállást, talán észszerűbb lett volna elhalasztani a koncertet, vagy akár egy magyar szólóhangszerest felkérni hozzájuk. Nem értem, hogy a próba során senkinek nem jutott eszébe, hogy ez az előadás nem fog tetszeni a közönségnek.

A zenekar

       A két másik amerikai zenész nevét sem szeretném kihagyni: Morgan Guerin multiinstrumentalista szaxofonon és billentyűs hangszereken játszott, Eric Doob pedig a második, és egyben utolsó triódarabban mutatta meg dobtudását. Ők is inkább a free részeknél, a táncosokhoz kapcsolódva voltak jelen. Kár, hogy nem hallhattunk többet tőlük.

Sokan maradtak a végéig, talán a megfelelési kényszer vagy a fellépők támogatásának vágya miatt, mások viszont elhagyták a termet. Többen üdvözölték a fellépőket, mert ’végigcsinálták’ az estet, bár másképp is lehetett volna. Budapest volt a koncertkörútjuk első állomása. Kíváncsi vagyok, hogy a következő városokban, hogyan oldják meg a betegség okozta nem várt helyzetet.

Éjszaka írtam a Müpa sajtóosztályának, hogy megtudjam a véleményüket erről a kudarcba fulladt eseményről. Dél körül válaszoltak, majd több helyen is elérhetővé tették az állásfoglalásukat: a jegyek árát visszatérítik azoknak, akiknek nem tetszett az előző napi performansz.
Ezt a hozzáállásukat értékelem, hiszen nem mindenki vélekedik ugyanúgy a zenéről, a művészetről és bármi másról. Azt hiszem, ami tőlük tellett, azt megtették, ahogy az amerikai művésznővel beszélni tudtak. Közleményüket közreadták a kommunikációs felületeken és azon túl is. Reméljük, két évente nem ismétlődik ezután a félretájékoztatás.

A Müpa közelménye:

A Müpa állásfoglalása esperanza spalding 2026.02.10-ei koncertje kapcsán:

Kiemelten fontosnak tartjuk a nézőinkkel való minőségi kapcsolatot és párbeszédet, ezért szeretnénk megosztani a történtek hátterét.
A művésznő torokproblémákkal érkezett Budapestre, ugyanakkor mind ő, mind a Müpa reális esélyt látott arra, hogy a koncert az eredetileg tervezett formában valósul meg, azaz esperanza spalding basszushangszeresként és énekesként egyaránt felléphet. Ennek érdekében a Müpa minden rendelkezésére álló szakmai és egészségügyi segítséggel támogatta őt.
A koncertet megelőző órákig nem volt egyértelmű, hogy a művésznő milyen formában tud színpadra lépni, ám éppen azért, hogy a jegyvásárlóknak ne kelljen lemondaniuk a régóta várt estről, egy kényszerűen módosított műsorral is készültünk. A művésznő tervezett koncertje ezúttal összművészeti koncepcióra épült, melyet igyekeztünk a koncert beharangozójában is jelezni: “Az évek előrehaladtával egyre kevésbé kategorizálható spalding érdeklődési köre jóval túlmutat énekes-basszushangszeres művészetén: önmagát mint zeneszerző, költő, táncos, terapeuta, történetmondó, oktató és közösségépítő is meghatározza, aki még a talajmegújítás terén is tesz erőfeszítéseket.”

Sajnos csak az esti órákra vált bizonyossá, hogy a művésznő nem fog tudni beszélni és énekelni, ezért az általa újonnan összeállított programmal, valamint az általa javasolt, és rendkívüli gyorsasággal felkért vendégművészek közreműködésével valósult meg a koncert.
A koncertet követően a turné következő állomása felé utazva a művésznő az alábbi módon nyilatkozott:
„Köszönöm a Müpának, hogy támogatta a művészi elképzeléseimet. A jazz a közösségről szól, a közös történetmesélésről, és arról, hogy felemeljük egymást, amikor valaki közülünk nehéz helyzetbe kerül. A hangom váratlan elvesztése nagy kihívást jelentett, de közösen improvizálva túljutottunk rajta! Nagyon hálás vagyok, hogy a betegségem ellenére is az utazás és a fellépés mellett döntöttem. Végül létrehoztunk valami olyat, ami teljes mértékben összhangban áll a művészi víziómmal és a szellemiségemmel. Remélem, hogy Budapesten ismét együtt dolgozhatok majd azokkal a nagyszerű művészekkel, akik az előadásom vendégei voltak!”

Sajnáljuk, hogy közös igyekezetünk ellenére másképp alakult az este, mint ahogyan azt reméltük, ezért elnézést kérünk azoktól, akik csalódottan távoztak.
A koncerttel kapcsolatos észrevételeket és megkereséseket az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen várjuk, és azokra minden esetben külön válaszolunk.

Müpa, 2026. február 10.

Fotók: Csibi Szilvia / Müpa, Irk Réka (ha kapunk még fotókat, feltöltjük a cikkhez)