A művésznő elég kalandos úton jutott el New Yorkba, mert shanghai eredetű kínai szülök gyermekeként született Malajziában, de már 3 éves korától Ausztráliában nőtt fel. Ott tanult zenét, zongorázott és basszusgitáron játszott rock and roll bandákban. Tanulmányait aztán a Manhattan School of Music-ban fejezte be. Tanárai Dave Liebman, Rodney Jones és John Riley voltak.

Jómagam először 2012 őszén a Joe Lovano-Dave Doiuglas Quintet basszistájaként láttam a Trafóban, ahol nemcsak a két fúvósszólista, de a pici hölgy a nagybőgővel is óriási sikerrel szerepelt.  Majd mindössze másfél évvel ezelőtt, 2017 novemberében ugyancsak a Get Closer iroda rendezésében a MoMSport hatalmas csarnokában a Pat Metheny Quartetben nyújtott játéka alapján győződhettem meg kivételes képességeiről.  

Azért a két kísérő zenészről is szólnék, hozzátéve, hogy ezúttal a trió főszereplője, szólistája maga Linda volt, mégpedig elsősorban bőgőn, majd a koncert második felében basszusgitáron is. Egy kubai zongorista, bizonyos Fabian Almazan és a fekete amerikai dobos Rudy Royston voltak a kísérők. A zongoristát korábbról nem ismertem, a hírek szerint Linda vőlegénye. Oh… Viszont annál inkább „régi” ismerős Rudy Royston. Ő ugyanis hogy, hogy nem 2014. április 19-én ugyanebben a teremben Szakcsi Lakatos Béla, Tim Ries amerikai tenorszaxofonos és Robert Hurst társaságában adott koncerten dobolt, amelyet aztán „Climate Change” címmel a BMC Records adott ki. De Luis Perdomo triójában is játszott, igaz, hogy a budapesti fellépéseken mások helyettesítették, de a Perdomo trió lemezein ő hallható.   

Ilyen előzmények után érthetően nagy érdeklődéssel ültem be a trió koncertjére – és nem csalódtam. Nagyrészt két évvel korábbi, „Walk Against Wind” c. lemezalbumukról szemezgettek, de néhány újabb kompozíció is elhangzott. A számok a komponistaként is igen jelentős Miss Oh szerzeményei voltak. Ami a bőgőjátékát illeti, már az első hangoknál lebilincselő gyönyörű sound-jával lepte meg a hallgatóságot, amely engem kifejezetten Ray Brown-ra és Charles Mingus-ra emlékeztetett. És mit ad isten, amikor a koncert után kedvenceiről érdeklődtem, éppen őket nevezte meg.  

Mindjárt a lemez első számával, a „Lucid Lullaby”-jal indítottak, majd kakukktojás következett: a Csillagok háborúja (Star Wars) egyik ismert betétdala, a „Yoda” hangzott el. Persze a témák csak okot adtak a csodás improvizációkra. A  harmadik számban, a „Firedancer”-ben aztán már olyan magas művészet bontakozott ki mindhármuk részéről, hogy nem győztünk álmélkodni. Magyarul, egy papírlapról felolvasva konferálta be a „Speech Impediment” c. saját szerzeményét, amely hosszú zongora intro-val indult, majd egy édesbús melódiába torkollott, legnagyobb meglepetésünkre Miss Oh énekelt és basszusgitározott. A kolosszális dobszólónak a felvezetése is percekig tartott, majd a fergeteges szóló hatására, megállapítottam a régi igazságot: a világ legjobb dobosai ma is Amerikában vannak. (Ezt a végén el is mondtam Roystonnak.) Ezután egy újabb énekes szám következett, egyre gyorsuló tempóban, majd hatalmas szóló – ezúttal a basszusgitáron. Voltaképpen ezzel zárult a másfél órás program, de a vastapssal kiérdemeltük az említett lemez utolsó számát, a „Western”-t.  Persze nem a Country&Western világából idézte, hanem Miss Oh-nak egy gyors jazz száma volt a szóban forgó darab.

A koncert után még sikerült kellemes beszélgetést folytatni a zenészekkel, dedikálták azokat a lemezeket (Szakcsi, Perdomo), amelyek rendelkezésemre álltak, de nem lehetett CD-t vásárolni, mert a bemutatott album csak rendelésre szerezhető be. A számomra eléggé idegen új technika része volt egy origami jellegű papírborító, amihez a zenei anyag – némi anyagiak fejében – letölthető.

Hát lehet, hogy valakinek ez egyszerűnek tűnik, de én még „megrekedtem” a hagyományos CD-knél.

Fotók: Kleb Attila