A könyvolvasást ajánlom Michael Wollny Mondenkind című új lemezének hallgatása közben. A hírek olvasását viszont semmiképpen sem (ott ugyanis a Holddal összefüggésben a holdra szállás évfordulójáról szóló megemlékezések óta például arról lehetett olvasni, hogy privatizálják, méghozzá potom áron, legalábbis a kőzetmintavételt). Ezekben a háborús hangulatra emlékeztető időkben a művészetre jobban oda kell figyelnünk, hogy megőrizzük józan ítélőképességünket. Wollnyt, a német zenekarvezetőt és pianistát nagyon fontos, érvényes alkotónak tartom, aki tudatosan építkezik, miközben hallgat egészen ösztönös mélyekből feltörő impulzusokra. Ő igazi játékos, a szó homo ludens értelmében is. Ez az új szóló zongoraalbum nyugalmat, bőséges lelki muníciót, és befelé fordulást kínál. De mondom, Wollny nem magába zárkózó alkat, ezekben a 2020 áprilisában rögzített darabokban is reflektál arra, ami a külvilágból eljut hozzá, pont mint a hold. Néhány lehetséges értelmezést, asszociációt ezek közül maga is megemlít a lemezkiadó honlapján. És akkor már az a könyv, amit az ember kézbe vett, legyen szimbólumszótár. Azt lapozgatva még újabbak ideillő vonatkozásokra bukkanhat.

We usually hear about the Erasmus programme when someone we know of wins a scholarship to another country, but we pay less attention to those who win an Erasmus scholarship to our country. They spend half or even a  whole year in Hungary at a Hungarian university. Filip Dinev from Macedonia was admitted to the Liszt Ferenc University of Music thanks to this programme, and the result is an album.

Az Erasmus programról általában akkor hallunk, ha körülöttünk valaki megnyeri az ösztöndíjat, de azzal már kevésbé törődünk, akik hazánkba nyernek ösztöndíjat.  Magyarországon tölthetnek el fél vagy akár egy évet, hazai egyetemen. Filip Dinev Macedóniából került a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre e programnak köszönhetően, amiből egy lemez született.

Az 1829-ben Bécsben Cyrill Demian orgona- és zongorakészítő által szabadalmaztatott tangóharmonikának (accordeon, concertina) már szép, formás jazzirodalma van az amerikai Art Van Damme-tól az olasz Antonello Salisig, aki filmzenéin túl 1987-ben Nana Vasconcelosszal, 2008-ban pedig Joey Baronnal készített duólemezt. Sokkal jobban ismert nálunk Magyarországon is az idén hetvenéves olasz-francia Richard Galliano, akinek játéka mintegy száz lemezfelvételen hallható. És természetesen a hangszer olyan reprezentánsairól sem feledkezhetünk meg, mint Tabányi Mihály, vagy az örmény származású David Yengibarjan, aki 1995 óta él hazánkban.

Ezt az interjút még áprilisban szerettem volna elkészíteni, rögtön az első Harmónia karanténkoncert után, de a feledés homályába merült. Azóta viszont annyi minden történt Áronnal, hogy nem is baj, ha egy év végi összegzést készítünk.

Képes lehet a mélodie ötven árnyalatát illusztrálni ma egy album?  Anastasia Razvalyaeva nyilván hitt benne, mikor megkereste a kísérletezéseket mindig felvállaló Harcsa Veronikát az ötletével. (Hogy tőle sem idegen az ilyesmi, azt jól jelezte felbukkanása az örmény népzene világzenei adaptálására vállalkozó Deti Picasso, azaz Picasso Gyermekei fellépésein.) A polgári szalonok közönségének szánt népszerű műfaj volt a mélodie, francia költők megzenésített verseit adta elő egy klasszikus énekes zongorakísérettel. A Debussy NOW!, ez a modernkori Debuss(y)eia ennek a 21. századi változata.

Aki csak egyszer is belehallgatott Németh Feri dobórájába, ami most már a 250. részen is bőven túl van, az tudja, miért ez a cím. Még hozzátehetném a címhez, hogy a legszorgalmasabb jazzdobos! „A művész semmit nem ér tehetség nélkül, de a tehetség semmit nem ér munka nélkül.” - Émile Zola.

Miért hasznos az, ha egy középiskola gondnoka szereti a zenét? Mert különben 2020-ban az Impulse! Records nem adhatta volna ki egy 1968-as októberi kaliforniai koncert felvételét. (Ráadásul olyan exkluzív ajándék rejtőzik a borítójában, mint a koncert eredeti plakátja!) Vannak a jazztörténetben kegyelmi pillanatok. Monk Palo Altojához talán csak 1963-ban rögzített Coltrane album, a Both Directions at Once hagyatékból előkerülése hasonlítható. Sonny Rollins szellemesen azt így aposztrofálta: „Olyan ez, mint felfedezni egy új kamrát a gízai nagy piramisban”.

Már ez a lemezcím is milyen fájdalmasan szép! Elveszett hajók. Hol vannak? Elnyelték őket a hullámok? Vagy kóborolnak magányosan az óceánok vizein? Hogy aztán egy ponton, a mértani egyenes mentén lassan, méltóságteljesen kivitorlázzanak a világűrbe…

Az Echoes of Swing nem a lemez fantáziacíme, hanem egy német zenekar megnevezése, akik mindenki által befogadható zenét játszanak ezúttal a kies Elmau kastélyában, mégpedig 2018-ban, a karácsony előtti napokban. Mi több, egy kitűnő, bár kevésbé ismert amerikai énekesnő szerepel minden dalban, ami csak emeli az ünnepi hangulatot. Előrebocsáthatjuk, hogy a sok „önmegvalósító” produkció között azért jól esik egy ilyet is felfedezni, és kellemes ráhangolódást jelent a karácsonyi ünnepkörre.

Tiszta, karakteres, erős hang, ha nem is a legerősebb. És tiszta és erős tud maradni a felső regiszterekben is. Sértődés ne essék, de korunk számos slágerénekese már kiabálna ezzel a hanggal, hogy minél inkább kihasználhassa a benne rejlő dinamikai lehetőségeket. Hajdu Klára altja viszont végig mértéktartó, és elegánsan visszafogott kvartettjének friss CD-jén, a Journey-n. Persze, megtévesztő lehet ez a „visszafogott” jelző. Nem a skandináv jazz egyik fővonalának jellemzően szelíd csendessége ez, a zongorista Cseke Gábor, a bőgős Soós Márton és a dobos Richter Ambrus játéka annál sokkal színesebb és temperamentumosabb. Inkább a nagyon jól eltalált arányokról lehetne itt beszélni.

Az amerikai jazzszakemberek egyik kedvenc gitárosa, aki az üstökösi pályát befutó Mary Halvorson mögött jól tartja második helyét a Down Beat kritikusainak éves szavazásán, eddigi rendkívül változatos pályáján csupán néhány saját triólemezt készített, holott mindig szívesen választotta ezt a felállást. Az utóbbi években is két különböző trióval járta a világot, s nagyon nehéz lenne választani, ha a jobbik együttesére kellene voksolni. Az egyikben Kenny Wollesen és Tony Scherr működött közre, a másikban Rudy Royston és Thomas Morgan, de lemezfelvétel végül csak ez utóbbi csapattal készült, hosszas előkészületek után. Trióként korábban még nem rögzítettek felvételeket, viszont Royston és Morgan szerepelt Frisell öt évvel ezelőtti kvintettlemezén (When You Wish Upon A Star, Okeh). A Valentine részint a világturnék, részint pedig a stúdiómunkát megelőző kéthetes Village Vanguardbeli vendégszereplés tapasztalatait teszi nyilvánossá – sűrített formában. Ezért érzi azt a hallgató, hogy a felvételek hangulata közelít egy jól kidolgozott élő előadáséhoz.

Vas Bence hammond orgonista legújabb lemeze Lengyelországban jelenik meg december 10-én. Tavaly óta, mikor az Organism trio koncertjével kapcsolatban beszélgettünk, nagyot fordult vele a világ.

Mit tehet egy szakíró, mikor az élő jazz hiányában elvonási tünetei jelentkeznek? Választ egy koncertlemezt, amin autentikus modern jazz szól. Ehhez pedig nincs ideálisabb választás Dayna Stephens 2020-ban megjelent új albumánál.

Többször értekeztem már arról, hogy a gyengébb nem uralkodik a jazzvokálban. Ezt a véleményemet változatlanul fenntartva, érdekes, hogy az utóbbi hónapokban több férfiénekes lemezről volt/van szerencsém írni. Nos, vagy az a helyzet, hogy több ilyen lemez jelent meg mostanában, vagy pedig én választok ilyeneket, amikor lehetőségem van rá.