Érdekes változás tűnhetett fel bárkinek az elmúlt években a rendezvények elnevezésében. A jazzfesztivál szó említésekor régebben színházak, klubok, éttermek, lepukkant vagy felújított művelődési házak juthattak eszünkbe. Aztán a fogalom jelentése bővült, már történelmi kulisszák között, főtereken, templomokban, a Művészetek Völgyéhez hasonló összművészeti programokon pedig már falusi pajtákban vagy szabadtéren a’la Woodstock is rendeztek koncerteket.

A jazz ötven árnyalata animációban elbeszélve. Igazi értőknek való exkluzív különlegesség, aminek ott a helye a jazz és a film érdekes közös történetét reprezentáló sorozatunkban. Ezúttal a szereplője jazz-zenész és a főszereplő a jazz címke is illik rá, mert a jazztörténetet is átíró kubai zenére fókuszál egy ottani zongorista történetét elmesélve. Dobjunk egy jókora követ az állóvízbe, induljunk ki a havannaiak által előszeretettel, de csak néhány Mojito elfogyasztása után hangoztatott nézetéből, hogy mivel a szigeten át zajlott a rabszolgakereskedés - náluk már New Orleans előtt is szólt a jazz. Egy kubaival vitatkozni pedig az álmoskönyvek szerint semmi jóra nem vezet.

A véletlen a kezemre játszott. Épp utaznom kellett, a bőröndbe került a Drifting, a norvég szaxofonos, Mette Henriette új CD-je is, mondván majd a hegyek közt meghallgatom és leírom a véleményemet róla. Így most tapasztalatból állíthatom, hogy ezzel a lemezzel a megismerkedés legideálisabb módja, ha egy nagy erdő közepén álló fogadóban a reggeli tea mellé tesszük a lejátszóba. (Alternatívaként szóba jöhet még egy tengerparti magányos világítótorony is, de ezt még ki kell próbálnom.) Egy unikális lemezhez szokatlan ajánló dukál, pont olyat, mint ez.

A kezdőkép zseniális. Háttal a kamerának fiatal férfi trombitál a sivatagi hegyeknek. Igazi western. Egy magányos megszállott egyedül a világ ellen. Az ugyanis közkeletű tévedés, hogy a western a lövöldözésről és fegyverekről szól. Valójában az öntörvényű emberekről, akik a természet kemény törvényei szerint élnek többnyire egyedül, ahol nincsenek érzelmek, és ahol a gyengék mindig elbuknak. De senki állhatatosabban nem harcol egy ügyért, mint ők, ha hisznek benne.

A zene kiváló, a film érdekes és aktuális, a márciusi Dianne Reeves koncert meg remek apropót is kínált, hogy végre beillesszük a sorozatunkba George Clooney filmjét. Kevés olyan mozi akad, momentán egyre sem emlékszem, amiben a jazzt ilyen eredeti módon használná a rendező.

Csodálkozom, hogy a filmkészítők a ma divatos sorozatkészítő trend jegyében még nem figyeltek fel a Blue Note-ra. A lemezkiadó történéseiből ideális epizódokat lehetne gyártani. Úgy kezdődhetne a történet, hogy valakinek eszébe jut egy rég elfeledett felvétel. Az igazgató leküldené a kóbor raktárosnak vagy hangmérnöknek álcázott emberét a Blue Note trezorjába, ahonnan Indiana Jones poros dobozokkal érkezne vissza a sötét zugok átkutatása után, és letenné a főnök irodájának asztalára.

Ha egy szombat esti koncert után szóba kerül Joe Murany és Joe Laux is, eszünkbe juttat régi Benkó Dixieland fellépéseket és a kalocsai forradalmi ezredet is, akkor már érdemes volt elmenni. Pedig előtte még arról beszélgettünk a régi zsinagóga felé sétálva, ami az egyik legjobb akusztikájú koncerthelyszín Győrben, vajon miért számított a ragtime és a dixieland nálunk mindig egy kicsit mostohagyereknek.

A tudomány területén évekig tartó kutatások és eredeti publikációk sora kell hozzá, hogy ismert és elismert legyen valaki. A csillagászok között néha a véletlen szerencse is elég, jókor kell jó felé nézni. A jazz égboltjára ma két dolog repíthet valakit rövid idő alatt: az istenáldotta tehetség, meg a közösségi média. Ha mindkettő adott, akkor bukkanhat fel úgy valaki a jazz planétán, mint Samara Joy, átvéve 23 évesen két Grammy-t, ahogy ő tette Los Angelesben február 5-én.

Steve Jobs hivatkozott az igazából nem is Picassotól származó idézetre, mikor a Macintosh létrejöttéről kérdezték: „A jó művész másol, a zseniális meg lop.” Nos, Antonioni meggyőz minket arról, hogy ez merő tévedés. A zseni teremt. Ha az a kérdés vetődik fel, hogy létezik-e olyan kultikus film, ami ma is gond nélkül nézhető és hat, mert ugyanolyan aktuális és izgalmas tudott maradni, mint megszületésekor, akkor 1966 óta adott a válasz: a Nagyítás. Ha pedig a Jazz+Film sorozatban is helyet kap, akkor ebből nyilvánvalóan következik, hogy a zenéje ezer szálon kötődik a jazzhez. Hogy ez a film ilyen kiváló legyen, ahhoz pontosan Herbie Hancockra volt szükség.

A tavaszi szél állítólag vizet áraszt, de ha ráadásul kelet felől fúj, akkor az utóbbi időben a tapasztalatok szerint Japántól Izraelig tehetségek sorát repíti a jazzvilág színpadára. A trend legalább olyan dominánsan érzékelhető, mint mikor a múlt század első felében Dél-Amerika rúgta be az ajtót, és sok mindent átírt egy kicsit, mára megkerülhetetlen markáns tényezővé vált. Most Szingapúrban keltezett album érkezett, amiből megérthetjük, milyen energiák mozgatják az ázsiai áramlatot. Ráadásul a lemeznek egy fontos magyar vonatkozása is van.