Végre egy jó kis „hagyományos” hard bop album, gondoltam meghallgatva az első három számot a lemezről. Lehet, hogy az újabb „jazz forradalom” megvalósítására történő görcsös kísérletek is figyelmet érdemelnek, de a magamfajta öreg jazzróka egyáltalán nem haragszik, ha egy bővérű, a konvenciális értelemben vett modern jazzt hallhat, bármely világmegváltó koncepció nélkül. És mindezt persze a mai hangvételben, „kivitelben”, jól képzett – de a tradíciókat tisztelő – muzsikusok tolmácsolásában.

Úgy tűnik, hogy a vokális zene kifejezetten keresett napjainkban, hiszen számos lemez jelent meg az utóbbi hónapokban. Azt megállapítottuk, hogy leginkább a „gyengébb nem” képviselői jeleskednek és azt is el kell fogadni, hogy az újabb dívák, de akár a mai „croonerek” is a könnyebben befogadható stílusirányzatokat képviselik. Ilyen a most tárgyalásra kerülő Thomas Dutronc is. Róla annyit mindenképpen tudni kell, hogy francia énekes, dalszerző, manouche stílusú gitáros és még színész is. (Az annak idején világhírű Sylvie Vartan fia, apja is befutott énekes, Jacques Dutronc. Volt tehát ki(k)től örökölni a tehetséget.) De azt már indulásként is leszögezhetem, hogy fényévekkel jobb, mint James Taylor American Standardje.

Már korábbi írásaimból is kiderült, hogy veterán jazzrajongóként igazán nagyra értékelem az „amerikai standard készletet”. Ez a lemez azonban nem jazz, ugyanis közismert, hogy ebben a műfajban nem a „mi” hanem a „hogyan” a fontos. Tizennégy örökzöld nagyon folk/pop feldolgozásban. Az album műfaji hovatartozása ebben az esetben nem vitatható, bármennyire is divatos lett a „határok fellazítása” stb. stb. Nem véletlen, hogy még az egyik budapesti nagyáruház pop/rock polcán is – miközben a jazzrovathoz igyekeztem – bizony James Taylor legújabb lemezét láttam meg, amit nagyon helyesen a megfelelő helyre tettek.

A magamfajta veterán jazzrajongó mindig örömmel hallgatja meg amerikai (vagy bármely más nemzetiségű) művészek feldolgozásában az évtizedekkel ezelőtt megismert, és a mai napig kedvelt standardeket. Nem győzök örülni, amikor időről-időre felbukkannak újabbnál-újabb hangszeresek és vokalisták tolmácsolásában ezek a remek melódiák. Ettől már csak az a biztatóbb, ha egy – a soul és a pop világában – befutott művésznő tiszteleg a különböző műfajokban valaha remekelt énekesnők előtt, akiknek példáját ő maga is követi. Ők azok „Az asszonyok, akik felneveltek engem” – vallja az album címében is.  (Persze a zenei példaadásukra értendő a „felnevelés”.)

Dudás Lajos a külföldre került magyar jazz-zenészek egyik legismertebb és legsikeresebb képviselője. Talán még nagyobb hírnévre tett volna szert, ha Amerikába megy, mint tette ezt Zoller Attila, Szabó Gábor vagy Tommy Vig, de Dudás a legnehezebb utat választotta: a kommersz zenei pályát feladva Németországban inkább tanításból teremtette elő a megélhetéséhez szükséges anyagiakat annak érdekében, hogy a nagy szerelem, a jazz területén olyan zenét játszhasson, amely megfelel féltékenyen őrzött zenei függetlenségének, elképzeléseinek.

Igazi jazz-világsztárt gyászolunk, aki otthagyta keze-nyomát a műfaj arculatán. Lee Konitz grandiózus életműve a jazz évszázados történetének aranylapjaira kívánkozik. Ő bizony azon altszaxofonosok egyike volt, akik nem Charlie Parker „köpenyéből bújtak elő”. Mindig saját útját járta, a belső elképzeléseken alapuló, tudatos és olykor elvont improvizációs játék páratlan mestere volt.

Kleb Attila nevét nagyon gyorsan megtanulták a jazzbarátok az utóbbi öt évben. Soha, senki sem hozott még ennyi jazzikont ebbe az országba, mint a Get Closer koncertrendező-iroda, amelynek Attila a művészeti vezetője. És miután jómagam 1964-től, azaz immáron 56 éve élek a fővárosban, így van némi rálátásom a legnagyobb jazzikonok hazai fellépéseiről Louis Armstrong 1965 júniusi koncertjétől kezdve, ami a Népstadionban került sorra. A közel százezres nézősereg bizonyította, hogy van némi érdeklődés Magyarországon a jazz iránt…

Nem mindennapi élményben volt része annak a néhány jazzbarátnak, aki eljött a Bartók rádió Márványtermébe éppen a koronavírussal kapcsolatos drasztikus intézkedések első napján. Már hetekkel korábban értesültünk arról, hogy New Yorkban élő hazánkfia, trió felállásban mutatja be legújabb lemezét, a Freedomot. Az eredetileg meghirdetett formációban a dobos mellett Tzumo Árpád és egy olasz tenorszaxofonos: Pietro Tonolo lépett volna fel. 

Az immáron ötödik alkalommal megrendezett tavaszi jazzünnep, a „kis jubileum” tiszteletére öt egymást követő estén, nem kevesebb, mint kilenc koncerten biztosított kiemelkedő élményeket a műfaj rajongótábora számára. A legváltozatosabb stílusirányzatokat képviselő formációk léptek a pódiumra, de azt is megállapíthattuk, hogy csak duó, trió és kvartett felállások voltak. Így aztán mindössze 13 magyar és 13 külföldi művész lépett fel az ötnapos fesztiválon, de ettől még remek produkciókban volt részünk.

Az amerikai feketék megrendítő vallásos megnyilvánulása, a jazzes előadásmóddal interpretált gospel-ének méltó környezetben szólalt meg két, egymást követő estén a minden magyar ember számára ikonikus fontossággal bíró budavári Mátyás-templomban. 2016 nyarán volt részünk – részben azonos amerikai művészek jóvoltából – hasonló élményben a Váci Székesegyházban.