Sarah Lois Vaughan édesapja ácsmester és amatőr gitáros volt, édesanyja pedig mosónő, aki templomi kórusokban énekelt. A kis Sarah 7 éves korától zongorázott, majd orgonálni is megtanult. 12 éves korában már a helyi Mount Zion baptista templom orgonistája és egyben a kórus szóló énekese lett.

Világibb környezetben házibulikon tűnt ki, ahol slágereket énekelt, mígnem 1942 októberében barátnői rábeszélték, hogy induljon a harlemi Apollo Színház amatőr vetélkedőjén, melyek hangulata valamelyest a római arénákéra emlékeztetett. Nem volt ritka, hogy a hiperkritikus közönség narancsokkal dobálta meg a neki nemtetszőket. Sarah állta a próbát, sőt megnyerte a vetélkedőt. Korának legnépszerűbb fekete énekese, a „szépia Sinatraként” emlegetett Billy Eckstine is jelen volt és ő ajánlotta a zongorista-zenekarvezető, a legendás Earl „Fatha” Hines figyelmébe a 18 éves ismeretlen énekesnőt. Az Earl Hines zenekar volt a modern jazz egyik bölcsője. Billy Eckstine ott énekelt, de a trombitás Dizzy Gillespie és a szaxofonos Charlie Parker is tagja volt a zenekarnak. Sarah Vaughant hivatalosan másod zongoristaként vették fel, ezzel kijátszva a zenész szakszervezet bizánci bonyolultságú szabályait.

1943-ban Eckstine megvált az Earl Hines zenekartól és vitte magával Parkert, Gillespiet és Sarah Vaughant is. Valószínűleg ez a big band volt az első, amely már félig-meddig modern jazzt játszott, hiszen rövidesen olyanokkal bővült a csapat, mint Dexter Gordon, Gene Ammons, Sonny Stitt vagy Art Blakey. Felvétel sajnos nem maradt fenn, amelyen akár Parker, akár Sarah Vaughan szerepelt volna, sem a Hines, sem pedig az Eckstine zenekartól, mert ezek az évek egybeestek a zenész szakszervezet által meghirdetett, közel két évig tartó stúdió bojkottal.

 EARL HINES ORCHESTRA - The New York Public Library Digital Collection

Jóformán amint véget ért a bojkott, Dizzy Gillespie együttese a fiatal, viszonylag ismeretlen énekesnővel „Interlude” címen felvette a trombitás által később „Night in Tunisia” néven jazz-klasszissá teremtett számát.

1) SARAH VAUGHAN: Interlude (A night in Tunisia) (1944)

A zenészek azonnal felfigyeltek erre a csodálatosan hajlékony, jóformán hangszerként funkcionáló hangra. Egyébként is a Mount Zion templomi kórus egykori szólistája, annyira szabadszájú és vaskos humorú zenésztársnak bizonyult, hogy befogadást nyert, mint „egyike a fiúknak”, sőt megkapta körükben a „Sassy” (Pimasz) becenevet is. 1945-ben az átmenetileg Charlie Parkerrel bővült Gillespie együttes felvette azt a számot vele, amellyel jazzkörökben végkép megalapozta hírnevét.

2) SARAH VAUGHAN: Lover man (1945)

De talán az összes korai felvétele közül a szintén 1945-ben készült “Mean to me” volt az, amelyen a leginkább érezhető volt, mennyire egy hullámhosszon mozgott ez a szenzációs fiatal énekesnő az új muzsika feltalálóival. A kíséretben Charlie Parker, Woody Herman akkori tenorosa, Flip Phillips és Dizzy Gillespie hallható. Sarah Vaughan, akár csak az akkori avantgárd fúvósai, teljesen eredeti módon felforgatja a témát és bravúrosan zárja a dalt.

 3)  SARAH VAUGHAN: Mean to me (1945)

Sarah Vaughan Három oktávos hangterjedelme, a terjedelmes hangközök erőfeszítések nélküli átívelése, kivételesen szép hangja, virtuozitása, gyönyörű vibratója, páratlan időzítése és harmónia érzéke lehetővé tette volna, hogy akár az opera világában is az elsők közé küzdje fel magát. De pályafutásának első hét évében ezt csak a zenésztársak fogták fel. Ella Fitzgerald, helyzeti előnnyel rendelkezett vele szemben, mert 1936-ban, amikor feltűnt, még nagyon keskeny volt a határmezsgye a jazz és a kor popmuzsikája között. Az afro-amerikai énekesnők közül talán ő volt az első, aki fehér közönséget is vonzott. Billie Holiday csak vájtfülű, kisebbségi követőtábort vonzott abban az időben.

Sarah Vaughan első férje, s egyben menedzsere, a trombitás George Treadwell mindent elkövetett, hogy az énekesnőt maximálisan piacképessé tegye. Az orrát megoperáltatta, a hajstílusát megváltoztatta, fogait kiigazíttatta, szépségszalonba küldte, hogy lefogyjon és személyesen felügyelte a ruhatárát. A New Jersey-i baptista templomi kórusból New Yorkba keveredett, egykoron esetlen és gátlásos lányból igéző dizőzt varázsolt, kinek repertoárját teletömte népszerű slágerekkel, melyeket gyakran kissé esztrádszerű, de hatásos kísérettel adott elő, felvillantva elképesztő tehetségét. Így igen rövid idő alatt hatalmas népszerűségre tett szert az ötvenes években és ez tette lehetővé, hogy jazzes közegben is koncertezhessen, lemezeket készíthessen. A házasság válásban végződött. Az énekesnő visszamenőleg nem volt hálás Treadwellnek. Mint később a Downbeat riporterének nyilatkozta: “Minden, amit George tett értem, valójában magáért tette. Ezt senki sem akarja kinyomtatni, de ez az igazság, és szeretném, ha az emberek ezt megértenék.”

4)  SARAH VAUGHAN: Shulie-a-Bop (1954)

1958-ban újra házasodott. A második férj, C.B. Atkins chicagói üzletember és kőkemény menedzser volt, aki mellett Vaughan megengedhette magának, hogy csak a művészetének éljen. Saját sztár státusza lehetővé tette, hogy az igazi jazzművész is kibontakozhasson.

5)  SARAH VAUGHAN: Misty (1964)

Vaughant a kritikusok általában a “mennyei” jelzővel illették, noha megvoltak a bírálói is, akik kifogásolták, hogy az énekesnő a dalok szövegeit gyakran feláldozza a muzikalitás oltárán, vagyis, ha úgy adódik, nagyobb súlyt fektet arra, hogy hangszeres szólistához hasonlóan hallassa magát semmint, hogy a szöveg tartalmát hangsúlyozza. Ugyanakkor a többség pont azt a hihetetlen képességét szerette, hogy hangszerként használta az emberi hangot. Volt olyan is, aki felrótta, hogy a páratlan technika felülírja előadásában az érzést. Ez inkább ízlés kérdése. Ha az ember meghallgat vele egy olyan balladát, mint Erroll Garner szerzeménye a “Misty”, akkor inkább az derül ki, hogy ez a páratlan technika az érzés fokozását, semmint háttérbe szorítását szolgálja.

6)  SARAH VAUGHAN: Scattin' the blues (1971)

Vaughan emellett hihetetlenül tudott scattelni. Sok énekesnő, ha scattelt, gyakran vissza-visszatért a már bevált panelekhez. Sarah Vaughan, aki nemigen szeretett próbálni, nem énekelte ugyanazt a számot kétszer sem ugyanúgy.

7)  SARAH VAUGHAN: I didn’t know what time it was (1982)

A hetvenes években mintha újjá született volna Sarah Vaughan, kiváltképp azt követően, hogy Norman Granz, aki akkor Ella Fitzgeraldot is menedzselte, szerződtette Saraht saját, jazzre szakosodott lemezvállalatához, a Pablóhoz. Onnan kezdve elmondhatjuk, hogy Sarah Vaughan ismét “fő állásban” lehetett jazzénekesnő. Ha bárki belehallgat az 1982-ben készült “Crazy and mixed up” albumába, rájön, hogy negyven év után a jazz élvonalában a csodálatos hang egyáltalán nem kopott meg, de tulajdonosa már valamivel gazdaságosabban bánik vele, hihetetlen hatással.

8)  SARAH VAUGHAN: Send in the clowns (1983)

Sarah Vaughan gyermektelen volt, de még első házassága idején örökbefogadott egy kislányt Debra Loiset, akit - már amennyire a sok fellépés és turnézás mellett lehetett nevelni - felnevelt. Fogadott lánya Paris Vaughan néven színésznő lett. Sarah Vaughan háromszor házasodott és háromszor vált el, de magánéletéről keveset nyilatkozott. Alkohol- vagy kábítószerproblémákról nem szól a fáma. 1989-ben kezdett az egészsége megromlani, addig töretlenül szárnyalt.

Az 1990-ben tüdőrákban elhunyt jazzdíváról az eminens amerikai kritikus és jazztörténész, Gary Giddins írta, hogy ő volt “a modern jazz, a háború utáni szédítő virtuozitás, a csípős humor és a vakmerő szeszély örök fiatal hangja. Hozzátette, “bármilyen figyelmesen is boncolgatjuk tehetségének összetevőit…a végén kénytelenek vagyunk csendes áhítattal adózni adottságai legtüneményesebbikének, amellyel született, a hangnak, amilyennel az ember életében csak egyszer találkozik, vagy talán egyszer sem.”

Fotó: youtube, The New York Public Library Digital Collection, Los Angeles Times

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<