Sokan felléptek, a középgeneráció markáns képviselői, és a már tehetségüket számos megmérettetésen bizonyított fiatalok közül, de pályakezdők is kaptak lehetőséget. A jazz élő legendája, Szakcsi Lakatos Béla pedig szombaton szólóban, majd vasárnap Müller Péter Sziámival adott feledhetetlen koncertet. A Locomotiv GT híres dalára improvizálva a három nap alatt elmondhattuk, miénk volt itt a tér, a zenét művelőké és a zenét befogadóké.   

Bevallom, pláne a szombaton és vasárnap szerzett élményeim után, nagyon sajnálom, hogy a pénteki nyitónapot halasztható okok miatt kihagytam. A pénteken fellépett Horváth Balázs Quartett, Oláh Tzumó Árpád - Horváth Pluto József Duó, Szakcsi Lakatos Róbert Trió, ebben a névsorban kissé kakukktojásnak tűnő Bujdosó Trió, valamint Oláh Szabolcs és Cseke Gábor duója, mint hallottam, sikert hozott, így a fesztiválnak szombaton az újonnan érkezettek mellett már visszatérő törzsvendégei is voltak. Jó döntés volt a 17 órás kezdés előtt a helyszínre érni, mert a fesztivál szabadtéri színpada előtt kialakított, kordonnal körülvett alkalmi nézőtéren hamar gazdára találtak a kartonlapokból készült környezetbarát, „ülj le, én bírlak” felirattal ellátott stokik. Ide csak a hatályos kormányrendelet alapján érvényben lévő rendelkezéseknek megfelelve, védettségi igazolással lehetett belépni, de a kordonon kívül bárki élvezhette a Coltrane Legacy koncertjét, amely a csúszást elkerülendő, délután ötkor pontosan el is kezdődött.

A hattagú formációt a legjobb bőgősök között számon tartott Orbán György alapította 2017-ben, az ötvenes évek közepétől 1967-ben bekövetkezett haláláig eltelt alig másfél évtized alatt a modern jazzt újraformáló, John Coltrane halálának 50. évfordulója évében. John Coltrane egyre spirituálisabb dimenziókba eljutva teremtette meg örökségét, életműve a mai napig zenészek generációira hat. A Coltrane Legacy lehengerlő zenéjével magával ragadta azokat is, akiket inkább a szép, napsütéses idő csalt a térre, és pusztán kíváncsiságból jöttek hallgatózni kicsit. Aztán ott ragadtak. A zene hatalmába kerülve a virtuóz szólók után együtt tapsoltak a jazz helyi, és messzebbről érkezett feketeöves rajongóival. Valami furcsa érzés ment át mindenkin, gondoktól megtisztult tekintetek, boldogságtól ragyogó szemek mindenhol. A végén hatalmas tapsvihar, mosolygós arcok a színpadon is.

Molnár Sándor tenorszaxofonon, Lakatos Soso Sándor altszaxofonon, Oláh Kálmán Jr. szoprán szaxofonon, Oláh Krisztián elektromos zongorán játszott, Orbán György bőgőzött, és Pecek Lakatos András dobolt.

A spirituális lebegésből újból a realitás talajára földet érve, irány a vásárcsarnok, mert hatkor kezd Szakcsi, és jó lenne ülőhelyet találni. A szervezők gyorsan a kinti koncert után felszabadultakból is hoztak egy csomót, de így is sokaknak csak állóhely jutott. Egy közel ötven perces szólózongora koncert, dinamikus részekkel tarkítva is, mégiscsak intim zene, amit a zene befogadására épített koncerttermekben ülve szokás hallgatni. Ha állunk, lábunk nem tudja lazításként a basszusra, vagy a dobra dobogva verni a ritmust, mert nincs se dob, se bőgő, csak a zongora, amelyre legfeljebb ujjaink kezdenek önkéntelenül járni nem létező billentyűkön. Szakcsi improvizáció áradata végig vitt minket annak a zenének szerteágazóan gazdag kifejezési módján, amit úgy hívunk, jazz. Amerikai standard feldolgozások, valahol hallott dallamok, kortárs zenei elemek, régen énekelt magyar népdal motívumok keveredtek saját kompozíciókkal, és szövődtek össze a szünetekkel alig tördelt zenefolyamban. Egy pisszenés se, tapsok, amikor kellett, mobiltelefonok maximum csak egy-egy fotóra használva, áhítat, az álló helyeken is, aztán tomboló tapsvihar. Ezt csak zsenik tudják elérni.

Igen, az utolsó képen Pikó András, a jazzfesztivál megálmodója, a „mainstream” (gondolom, egy jazzről szóló orgánumban nem kell magyarázni a jelző jelentését) sajtó által szünet nélkül támadott polgármester látható, és ahogy a fotó is bizonyítja, egyszerű zeneszerető embereknek álcázott testőreivel körülvéve áll, a hanyatló Nyugat bódult zenéjének bűvöletében. Balázs Elemérék közben a szabadtéren már beálltak a hét órás koncertre, a csoda után újabb, nem annyira intim, de a lelkeket megérintő zene következett. A BEG eddig megjelent lemezei anyagából válogatott, és ahogy várható volt, nagy sikert aratott. Balázs Elemér a doboknál, Balázs József a billentyűs hangszereknél, Komjáti Áron a gitáron, Lakatos Pecek Krisztián a bőgőn, már ez a felállás is megdobogtatja a jazzért dobogó szíveket, és ha hozzávesszük a két csodálatos énekest, Horváth Cintiát, és a gitáron, valamint szintetizátoron is játszó Szakonyi Milánt, olyan „szupergrup” érzésünk támad, ami koncertjeik hallatán mindig visszaigazolódott.

Szombaton még két koncert szerepelt a programban, a Csarnokban a Trio Midnight este nyolckor, majd egy órával később a Budapest Gipsy Swing a téren játszott. Nekem azonban az addigi három szenzációs koncert elég volt egy napra, úgyhogy jazzel feltöltődve, szép élményekkel gazdagodva, elindultam hazafelé.

Vasárnap már délután négykor kezdődött az első koncert, a vásárcsarnokban Oláh Kálmán tanítványaként az LFZE jazz-zongora szakán 2014-ben diplomázott Banyák József játszott triójával. A muzsikuscsaládban született zongorista sokáig eltűnt a hazai közönség szeme elöl, külföldön képezte tovább magát, jó darabig hajózott, jelenleg pedig hotelekben játszik, így a jazzklubok látogatói kevéssé ismerik. Kíváncsi lettem volna koncertjére, de nekem a négy órás kezdés a vasárnapi ebéd miatt túl korainak bizonyult. Az ötkor kezdődött Kiss Flóra – Tóth Mátyás Duó koncertjére viszont megérkeztem. Standard feldolgozásokból összeállított, jazzre hangoló műsorukat kellemes volt hallgatni.

A duó után este hattól egy másik duó következett. A Csarnok színpadán az évtizedek óta a hazai alternatív zenei élet excentrikus és emblematikus alakja, Müller Péter Sziámi Szakcsi Lakatos Bélával, a jazz emblematikus és hasonlóan excentrikus alakjával lépett fel. Nem csak az ülőhelyek foglalása miatt volt érdemes előbb érkezni, mert a színpadhoz vezető út melletti üzlethelyiségek portáljaira a „Víg utcai történetek” címet kapott kiállítás festményei kerültek. Józsefvárosban minden háznak, tűzfalnak és utcasaroknak története van, Oláh Norbert festőművész ezúttal a Csarnok háta mögött húzódó utca 20. és 22. szám alatti házáról mesélt képein, közülük az egyik Pege Aladár szülőháza volt, amelyről emléktábla is tanúskodik.

„Keressük a közös műfajunkat, nagyon messziről indultunk egymás felé. Olyan formát kutattunk, amelyben a dal ütőképessége úgy marad meg, hogy közben tér nyílik az improvizációra.” – olvasható Müller Péter Sziámi egy korábbi interjújában. A kutatás eredménnyel zárult, a formát megtalálták, és ahogy a vasárnapi esti koncertjüket meghallgattam, úgy tűnt, nem is kellett olyan nagy utat megtenniük egymás felé. Az ötven percben Seress Rezső örökbecsű művei, pár amerikai standard egyedi hangú feldolgozása mellett olyan, mára emblematikussá vált közös szerzemények hangzottak el, mint a „Zuhanórepülés”, az Éjszakás nővér” és a „Kis tökös”. Furcsa érzés lett úrrá rajtam, itt nincsenek idegenek, csak olyan régi ismerősök, akik az életben eddig soha nem találkoztak.

Ezután a koncert után jobbnak láttam élményeimet ülepedni hagyni. Az Osaka Crack korai Soft Machine és King Crimson hangzást idéző free elemekkel tarkított progresszív rockzenéje sem marasztalt igazán. Így a tüneményesen tehetséges Egri János Jr. este nyolckor kezdődött szólózongora estjére sem volt kedvem egy órát várni, és lemondtam a Valami Swing fesztiválzáró koncertjéről is. Hiányérzetem nem volt, vasárnap is csodálatos élményeket kaptam.

New Orleans egyik legrégebbi városrésze a mai napig is az afro-amerikai és kreol kultúra központjának számító Tremé, ahol a több dalban is megénekelt Congo Square található. Innen, a különböző kultúrák olvasztótégelyében alakult ki, és indult hódító útjára a számos kifejezési módban mindig megújuló zene, amit úgy hívunk, jazz. A zene, amely nemcsak a város, hanem az egész világ kulturális örökségének szerves eleme lett. A Mária Terézia engedélye után, fiáról Josephinumnak elnevezett, Pacsirtamező (Lerchenfeld), Tavaszmező (Frühlingsfeld) és a Keresztúri út (a mai Népszínház utca) közötti területre frankok, svábok és bajorok települtek be, emléküket a Német utca elnevezése őrzi. A Tavaszmező utcát szlovákok, a Koszorú utca környékét magyarok, az attól keletre eső területeket rácok (szerbek) lakták, akik utóbbiak főleg szőlőt termesztettek errefelé. Fővárosunk egyik legrégebbi városrésze a 18. század második felétől több nyelvet és kultúrát magába olvasztva, a később idetelepült zsidókat és romákat befogadva épült tovább. A történelmében, hagyományaiban és kultúrájában sokszínű kerületben egész zenészgenerációk nőttek fel, és vitték hazánk jó hírét szerte a világban. Ami New Orleansnak a Tremé és a Congo Square, az Józsefvárosnak a Magdolna negyed és a Mátyás tér. Itt lakott Szakcsi Lakatos Béla, miután szülei a Práter utcából ide költöztek. Erre a térre járt focizni Oláh Kálmán és Balázs Elemér, és itt gyűltek össze a Babos Gyula által Mátyás téri Bölcseknek elnevezett társaság tagjai, hogy fájer partik közben megbeszéljék a jazz irányvonalait. A Magdolna negyedben, ahogy Pikó András fogalmazott a fesztivált nyitó beszédében, bármikor felcsendülhet egy dallam, elindulhat egy ritmus, és felelni fog rá egy másik, itt bárki beszállhat az örömzenébe, mert sosem a műfaj, csak a minőség számít.

Ahogy a mondás tarja, a téma az utcán hevert, csak eddig nem vette fel senki. Még a jazzt őszintén kedvelő, az azóta sajnos elhunyt Csécsei Béla 1993-tól bő másfél évtizeden át tartó polgármestersége alatt sem vetődött fel, hogy valamilyen formában bemutassák a kerülethez ezer szállal kötődő zenét. Idén a kerület a Budapesti Őszi Fesztivál egyik kiemelt helyszíne lett, így megvalósulhatott Pikó András választási kampányában is megemlített álma, a Józsefvárosi Jazzfesztivál. A Rákóczi tér is ideális helyszínnek bizonyult, a város több pontjáról könnyen megközelíthető, és a koncertekhez szükséges infrastruktúra is rendelkezésre állt. A programok gördülékenyen követték egymást, köszönet a szervezőknek, Egyed Erikának és Záhonyi Enikőnek, és természetesen a technikusi csapatnak!

 Szerencsére odafentről is mosolyogva tekinthettek a Rákóczi térre, végig szép, napos időnk volt. Az együttlétre, a harmóniára, a közös élményre, a zene által a határtalanság megtapasztalására mind nagyobb szükségünk van – mondta Pikó András – nos, ezen a fesztiválon mindezt megkaptuk, itt senki sem volt idegen, csak, aki az akart lenni.

A tervek szerint az Első Józsefvárosi Jazzfesztivált majd sok másik követi a következő években, minden év őszén szeretnék megidézni a jazz segítségével Józsefváros semmihez nem hasonlító, sajátos hangulatát, zenei világát. Ehhez sok sikert, és akkor találkozunk jövőre, ugyanitt!

Fotó: Somogyvári Péter

Józsefvárosi Jazzfesztivál - Rákóczi tér, 2021. október 1-3.