Ahogy az várható volt, színültig megtelt az ország legnagyobb, 1819 ülőhellyel rendelkező nézőtere, a felső karzaton sem maradt üres hely, és ahogy illő ilyen alkalmakkor, a fesztivál igazgatója Kleb Attila összefoglalta a főbb eseményeket. Köszönetet mondott a kurátoroknak, támogatóknak, önkormányzatoknak, kulturális intézeteknek, követségeknek, a műszaki stábnak, és végül természetesen az összes fellépő és közreműködő művésznek, akikkel együtt tudták a nagy álmot, a csodálatos koncerteket megvalósítani.

A hajnali 5-kor kezdődött fesztivál 19 napja alatt ünnepelhettük uniós csatlakozásunk 20. évfordulóját és a Nemzetközi Jazz Napot, fővárosunk 18 helyszínén szólt a jazz, 5 kontinens, 24 országából 231 muzsikus lépett fel a programba került 76 koncerten, melyekre 16600 néző váltott jegyet.

Az elhangzottakat a fesztivál háziasszonya, Erdélyi Zsófi angolul is tolmácsolta, így a szép számban jelenlévő külföldről érkezettek a magyarokkal együtt tapsolhattak a lenyűgöző adatok hallatán. Mikor Kleb Attila megkérte a közönséget, hogy tegye fel a kezét, aki a fesztivál előző koncertjei közül valamelyiken ott volt, hát mit ne mondjak, sajnos nem suhogtak a kezek. Persze a világon mindenhol más közönséget vonz a soul, az R&B, a funky fúziója, mint a fősodor vagy az avantgárd irányzatok. A felemelt kezek az Operában sem alkottak volna erdőt, ha a kérdést, ki volt más előadáson az utóbbi években, Pavarotti itt jártakor teszik fel. Szomorkodásra semmi ok, pozitívan hozzáállva örüljünk, hogy sokan ezen a koncerten szereztek jazzhez köthető élményt, és a fesztivál őket is megérintette. Kleb Attila még elmondta, pár éve elkezdett feltenni egy kérdést a nálunk fellépő zenészeknek, hogy egy szóban fogalmazva, MI A JAZZ? Rengeteg hasonló vagy azonos válasz érkezett, mint a JAZZ élet, szabadság, ünnep, energia, szenvedély, játék, interakció, béke, nyitottság, meglepetés, tolerancia, utazás, bumm! (ezt különösen nagy derültség fogadta), az Isten, a pillanat, és mint hozzátette, az itt felsoroltak mind megtörténtek az elmúlt hetekben. Végül arra ösztökélte a közönséget, őrizzük meg ezeket a csodás pillanatokat, járjanak sokat koncertekre, mert a jazz élőben az igazi! Zsófi és Attila nagy tapsot kapott, ők is megtapsolták a közönséget, a tapsok aztán viharosakká váltak, mikor az ötszörös Grammy-díjas Victor Wooten hasonlóan ördögi technikájú testvéreivel színpadra lépett.

A legfiatalabb Wooten a teljesen új hangzást teremtett Bela Fleck and the Flecktones egyik alapító tagjaként vált ismerté, majd Stanley Clarke és Marcus Miller társaként összehozott, a keresztnevek kezdőbetűiből nevet kapott SMV Band, valamint szólófelvételeivel és turnéival tovább növelte hírnevét. A katonacsaládban, 1964. szeptember 11-én született egy idahói bázison, de ahogy katonáéknál gyakran előfordul, nem sokkal ezután szüleit új helyre vezényelték. Szülei új állomása, Hawaii már jobban igazolta sorsával életrajzában is olvasható elégedettségét, melyben mint írta, „jó helyen és időben születtem egy csodálatos családba”. Bátyjait követve ott kezdett alig két évesen zenélni, és mivel a családi zenekarban senki sem játszott basszuson, másra nem igazán volt lehetősége. Nem bánta, ötéves korában már fellépett éjszakai klubokban és színházakban, és hat évesen Curtis Mayfield turnéján játszott testvéreivel. 2011-ben a Rolling Stone Magazin minden idők tíz legjobb basszusgitárosai közé választott, és a Bass Player Magazin „Az év basszusgitárosa” címét háromszor elnyerő Victor Lemonte Wooten első tanára legidősebb bátyja, az akkor mindössze kilencéves Regi volt, akire ismert gitárossá válva nem véletlenül ragasztották kollégái a „The Teacher” előnevet. Játszott a legendás dobos, Ginger Baker zenekarában, technikáját sok kritikus Zappa, Hendrix játékához hasonlította.

A Regi után született Roy „Futureman” Wooten (1957) akárcsak Victor öccse, a világhírű bendzsós, Bela Fleck 1988-ban Nashville-ben alakult zenekarában szerzett hírnevet és Grammy-díjakat. A zeneszerzőként, sőt feltalálóként is elismert dobos a Fleckstone mellett lenyűgöző szólókarrierbe kezdett, a klasszikus, a jazz, a soul, a gospel mixéből kevert „Black Mozart” projektjeit a közönség lelkesen fogadta. Muzikalitása neki is már gyerekkorában megmutatkozott, és szülei is mindent megtettek, hogy fejlessze képességét.

A Grammy-díjra jelölt billentyűs, énekes, zeneszerző és hangszerelő Joseph Wooten (1961) karrierje a Steve Miller Bandben indult, melynek 1993 óta tagja. A Wooten klán mércéjével mérve is kimagasló tehetségére természetesen neki is már gyerekkorában felfigyeltek, és tudatosan egyengették útját a zene irányába. Zenésztársaitól a „Hands of Soul" becenevet kapta, és hogy mennyire jogosan, arról az Erkel Színházban is meggyőződhettünk.

A közel kétórás koncerten főleg Victor régebbi szerzeményeiből válogattak. Elhangzottak a Fleckstone és saját, a Soul Circus (2006), a Palmystery (2008) lemezekről ismert dalok, olykor egyveleggé gyúrva, új köntösbe csomagolva. Köztük Victor hosszan mesélt gyerekkori élményeiről, felidézte, ahogy Roy őt is bátyjaihoz hasonlóan tanítani kezdte, a katonacsalád gyakori költözéseiről, és szülei kitartó támogatásáról. Elmesélte, hogyan tanult meg hegedülni egy nap alatt, mikor Roy beajánlotta őt egy közeli vidámparkban játszó bandába. Soha életében nem hegedült, izgatott volt, hogy megfeleljen a kihívásnak. Kölcsönvett egy hangszert középiskolai tanárától, és azonnal elkezdett gyakorolni. Gyorsan megtanulta a legnépszerűbb dallamokat és technikákat, és elvállalta a munkát. Aztán a történetek alatt végig finoman játszó testvéreivel egyszer csak kőkeményen belecsaptak, és mindent elsöprő zeneáradatot zúdítottak ránk.

Fergeteges szólóblokkok következtek, mindenki bemutathatta virtuozitását, Joseph még a közönséget is megénekeltette. A „Sweat”, a jazzhez leginkább közel álló, új darab óriási ovációt váltott ki, majd újabb történeteket hallhattunk. Szóba került az 1959-ben született, és 2010-ben váratlanul elhunyt harmadik testvér, Rudy, aki gyerekként is tudott egyszerre két szaxofonon játszani. Victor felidézte mikor Curtis Mayfield ’72-es turnéin léptek fel, és az egyik koncertről hangfelvétel is készült. A kazettát később édesanyjuk elajándékozta, és aki megkapta sok évtized után szorult anyagi helyzetében el akarta adni, hogy beteg felesége gyógyíttatását fedezni tudja. A fiúk megvásárolták az ereklyét, és még többet is adtak érte a vártnál. Két számot erről a kazettáról most felnőtt fejjel eljátszottak, és ahogy akkor tették, énekeltek is. A végén megismerhettük Roy saját fejlesztésű, drumitaron nevet kapott hangszerét, amely egy gitár alakú, nyakba akasztható elektromos dob. Miután alaposan kiszólózta magát, visszaült hagyományos dobfelszereléséhez, akrobatikus mutatványokkal fűszerezett óriási show, standing ovation és természetesen ráadás következett.

A szólókarrierek után újból összejött, a világ legtehetségesebb testvérekből álló zenekarának koncertje után remélhetőleg sokan megfogadják Kleb Attila közönségnek szóló zárszavait.  

Őrizzük meg ezeket a csodás pillanatokat, járjatok sokat koncertekre, mert a jazz élőben az igazi!

Már ezen a héten is csodás pillanatokat élhetünk át, ki-ki megtalálhatja a kedvére valót!

Jazzfest Budapest, Erkel Színház, 2024. május 15.

 Fotó: Somogyvári Péter