Union Chapel

        Amikor tavaly Pallai Péter Gayer Matyi londoni koncertjéről írt, ami a St. Mary’s templomban volt, mesélte, hogy több templomot is kiadnak rendezvényeknek, hogy a tetemes felújítási és karbantartási költségeket fizetni tudják. Akkor említette, hogy az Union Chapel-ben nagy sztárok is fel szoktak lépni, mivel majdnem ezer néző tud helyet foglalni. Ez a gyönyörű belsőjű, gótikus stílusban épült imaház nagyszerű hangot és atmoszférát áraszt. Amikor kiderült, hogy ki tudok utazni a Harmónia Jazzműhely Music XChange programjára, megnéztem, hogy milyen műsort hirdetnek arra a hétre a templomba. Kiderült, hogy Bartz éppen európai turnéra indult november elején, és tizenharmadik, azaz az utolsó előtti helyszín épp a 606-os koncert előtti nap lesz a fent nevezett templomban.

Union Chapel

A nagykoncert előtt egy fiatalokból álló zenekar mutatkozott be. A Kotoa inkább reggae zenét játszott, mint jazzt, de ügyesek voltak. A közeli ülőhely (fotózás) miatt a nagykoncert előtt két órával a helyszínen voltam, ahol akkor már hosszú sor állt a bebocsátásra várva. A templomban bal oldalt egy kis világító tábla jelezte, hogy bár található a melléképületben, ahol a több órát várakozók kielégíthetik étel és ital igényüket, ráadásul támogatják a gyülekezetet is. Egy kis pikáns részlet, hogy a szeszes italt nem viheted be a főhajóba, azaz ahol az ülőhelyek vannak, azt az oldalhajóban kell elfogyasztanod. Ott nem okoz problémát.

Gary Bartz

        Gary Bartz Baltimore-ban született és korai karrierjét Charles Mingus Jazz Workshopjában töltötte, ahol Max Roach-csal és McCoy Tynerrel zenélt együtt, majd csatlakozott Art Blakey nagyra becsült tehetségkutatójához, a Jazz Messengershez. Megalapította saját, politikailag túlfűtött NTU Troop-ját, amelyet a fekete tudat felfedezésére hoztak létre, ötvözve a kavargó post-bop zenét és a spirituális funk mély rétegeit. A NTU Troop a jazz történetében az afroamerikai identitás és szabadság kifejezésének egyik fontos zenei eszköze volt. Bartz-ot azonban leginkább Miles Davis 70-es évek eleji zenekarában Wayne Shorter utódjaként ismerik, érzelmes megközelítése tökéletes ellenpontot jelentett a vezető trombitastílusával szemben. Bár kezdetben Charlie Parker ihlette, Bartz végül azon kevés altszaxofonosok egyikének bizonyult, akik sikeresen merítettek John Coltrane örökségéből. Több stílusban is játszott, hol Coltranes bebop, máskor R’n’B, de a free jazz is bekerült a repertoárba, természetesen a szving mellett.
Egy nemrégiben adott interjúban Bartz kijelentette, hogy „számomra a zene az egyetlen vallás”.
Több interjú is felfedezhető vele az online térben, amiben arról kérdezik, hogy a drog milyen hatással volt rá, amitől kortársai idejekorán eltávoztak. Ez az orvostudomány rejtélye, de annyit elmondott, hogy ő nem kívánta annyira, abba tudta hagyni, mert érezte, hogy a hatása egyre kevésbé érvényesül.

Az európai turnéja szórólapján, ahol a nemrég megjelent lemezét népszerűsítette, a német mellett skandináv és lengyel város is szerepelt, ahol öt muzsikussal lépett fel. A szeptemberben megjelent lemez tíz számából csak kettő és felet adtak elő a londoni koncerten. Inkább egy kordokumentumnak felelt meg a fellépés, ahol a jelentősebb állomások, szívének kedves felvételeit játszották el.

Ahogy a bevezetőben írtam, nem is tévedhetett volna nagyobbat az, aki a kor alapján ítélné meg a művészt. A közel másfél órát végigfújta és énekelte Bartz, kifejezetten csak a társai szólóinál hagyott magának egy kis levegővételnyi időt.

Gary Bartz és zenekarának koncertje este 9 órakor kezdődött pontosan. A Grammy-díjas zenész társai ezen az estén Barney McAll zongorista, aki a lemezen is játszott és hangszerelt, Paul Bollenback gitáros, Matt Pavolka bőgős és Elé Howell dobos voltak. Valamint egy énekesnő vendég is fellépett a kvintettel, aki a lemezen is szerepel, mégpedig az üzbég, Ausztráliában élő énekesnő, Rita Satch.

A zongorista és a gitáros rendszeres fellépői Bartz koncertjeinek. Ahogy írtam, McAll hangszerelője is a formációknak, Paul Bollenback pedig sokszínű gitáros, aki a koncerten is megcsillogtatta mind a country, mind a soul-os és jazzes oldalát.

A koncert

        A koncert egy spirituális dallal indult, és egyben azzal zártak is. Ez a dal úszott át a „Nommo – The Majick Song” című dalba, amiben Bartz éneke elűzte a rossz szellemeket a teremből és az ott ülő emberek lelkéből. Ez a dal Bartz védjegye, az afrikai gyökereket idézi. Ezután nagyon kevés beszéd hangzott el, bár a szaxofonos szépen, jól érthetően, artikulálva beszélt, mint egy mesemondó.

A második dalra érkezett be az énekesnő, Rita Satch, amiben igazán nem tudott kiteljesedni, sem hangilag, sem szövegileg. A „Gentle Smiles” 1975-ben került a The Shadow Do című lemezre. Ez egy funky-s, groove-os kompozíció volt, ami a szaxofonra épített. Ebből átúsztunk a lemezen is szereplő, az Earth Wind and Fire-től ismert „Fantasy” című dal feldolgozásába. Ezúttal azonban az eredeti dal bevezetőjében hallható ritmus csak picit gyorsult. Ez a dal úszott át, mint egy medley Wayne Shorter kompozíciójába, tisztelegve a legendás szaxofonos és zeneszerző előtt. A „When You Dream” a klasszikus jazz hangzást hozta el a koncerten. Ebben Bartz csak úgy lubickolt, de az énekesnő még mindig nem mutatta meg igazán a tehetségét.

Ekkor érkeztünk el az avantgárd részhez, ami Ornette Coleman nagyszerű zenéjének bevezetője volt (a The Sphinx kompozícióból). Az „In All Languages” egy dupla album címe (is), aminek a két oldalára kétféle hangszereléssel és tematikával vették fel ugyanazokat a dalokat. Az elhangzott, a funky-s verzió volt. Bartz Colemantól merített inspirációkat a zenéjéhez és a szabad alkotásához. Ebben kapott hosszabb improvizációs lehetőséget a gitáros Paul Bollenback, majd Gary Bartz merült bele az impro gyönyöreibe. A bebop-os lüktetést a zongorista, Barney McAll még tudta fokozni, egészen lázba hozva a közönséget. Majd beszállt a gitároshoz a bőgős Matt Pavolka, és a végén a fiatal dobos, Elé Howell játéka tette fel a koronát az estre.

A tizenöt perces őrjöngés után visszatértünk Bartz lírai énjéhez, a híres „Betcha by Golly Wow” című balladához, amit Thom Bell és Linda Creed írt, és a szaxofonos 1973-ban kiadott albumán szerepelt. Az előadásához ismét a színpadra állt Rita Satch, és végre kiteljesedhetett hangja, megmutathatta, miért őt választotta a jazzikon. A soul és funk énekes nem scattelt, de gyönyörű hanggal énekelte a slágert.

Félidőhöz közeledve, Bartz gyökereinek adózva, egy gospel zenét is előadtak. A közismert „Sweet, Sweet Spirit” Doris Akers szerzeménye, ami a templomban igazi spirituális hangulatot teremtett.

Utána ismét egy óriási bebop klasszikussal tértek vissza a jazzhez, Charlie Parkertől a ”Koko”-t adták elő. Ebben a számban ismét módja volt minden zenésznek megcsillogtatnia a tudását, így a zongorista, majd a gitáros után Bartz fantasztikus szólóját élvezhettük. Számomra mindig megdöbbentő ennél a dalnál, ahogy a végén Ray Noble „Cherokee”-jával zárnak. A feljegyzések szerint ennek az az oka, hogy a felvételvezető producer nem akart jogdíjat fizetni, ezért a „Cherokee” akkordjaira épülő, de annál jóval gyorsabb improvizációt rögzítettek lemezre Parkerék, amit „Koko”-nak neveztek el.

A jazz standard után ismét visszatértünk a romantikus dalokhoz és a 70-es évek fúziós zenéjéhez. Először Norman Connor/Michael E. Henderson szerzeménye hangzott el, a „You are My Starship”, amit még Gary Bartz játszott az ugyanolyan nevű lemezen, és ami előkelő első helyet ért el az amerikai jazzlistán. Utána pedig a szeptemberben megjelenő lemezen is hallható „100 Ways” című Quincy Jones dal feldolgozását adták elő. Ez a dal is a slágerlisták élére tört a 80-as években. Mindkét dalnál a zongorista McAll a Rhodes mögé ült, és azon idézte meg a 70-es, 80-as évek világát.

Az estén megemlékeztek Bartz jazzmestereiről, inspirációs forrásairól: Wayne Shorterről, Ornette Colemanről, Charlie Parkerről és végül Quincy Jonesról.

A dupla Grammy-díjas sztár a koncert végére ismét a spirituális hangulatú zenék felé fordult. Először a „Peace and Love” című 1973-ban a I’ve Known Rivers and Other Bodies című lemezre felvett dalt, majd a „Song of Loving/Kindness”-t adták elő, amit buddhista énekek ihlettek.
Ebben még utolsó hosszabb improvizációt kapott Matt Pavolka bőgős, akinek nem tudni a kelet-európai származásáról semmit, bár a neve és a kinézete is arra predesztinálja, hogy ősei innét érkezhettek Amerikába. Ahogy a legtöbb énekes számban, ebben az utolsóban is énekelt a fúvós legenda, és eközben mutatta be a zenekar tagjait.

        Gary Bartz akár blues-t, akár funky-t, akár szvinget, akár R’n’B-t, akár lírait, spirituálist vagy bebop-ot játszik, mindenből a legjobbat hozza ki. Harmóniadús játéka, az ízléses és izgalmas válogatása, valamint a zenekar összetétele, mind hozzájárult az önfeledt hangulathoz és a felejthetetlen koncerthez. A hangszerelés pedig bravúros, ami részben a zongorista Barney McAll-nek is volt köszönhető. A szaxofonozása után pedig egyszerűen lehetetlennek tartom, hogy 85 éves legyen, annyira friss és gyors a játéka.

Csak azt nem értem, hogy nem jutott el Budapestre, miközben Varsóban is fellépett. Hiszen ő nem a szűk jazzkedvelő réteget szólítja csak meg, hanem a funky és könnyebb zenékért rajongó közönségnek is feledhetetlen élményt ad. Azt már el sem merem árulni, mennyibe került a jegy, mert szerintem ilyen nagy sztárt az utóbbi években nem láthattunk Budapesten ennyiért. Egy percet nem tudnék mondani, amikor unalmas lett volna, vagy kicsit is elgondolkodtam volna, hogy miért utaztam el erre a koncertre.

Egy kis ízelítő a koncertből:

Végül pedig még az egészre ráadás volt, hogy kijött pár perccel a koncert után dedikálni Bartz. Mindenkit leültetett maga mellé, és megkérdezte, honnan érkezett. Az új lemezét a helyszínen meg lehetett venni, amiről kollégám, Simády Béla fog hamarosan részletesen írni.

London, Union Chapel,  2025. november 26.

Fotók: Irk Réka (mobil)